Nesze neked integráció

Amerikában is vannak hibák a fogyatékossággal élők integrációját illetően. Jó, hogy múltkor pont a hátrányokról írtam, így ez a bejegyzés se lóg majd ki annyira a sorból. Reggel még nem terveztem írni, mert egyáltalán nem számítottam arra, ami történt, de hát az élet szüli a legjobb írásokat, és kit érdekel, hogy a jegyzeteim nem fogynak.

Szóval még ezer éve meséltem, hogy felvettem második félévre egy új tantárgyat, a health-t, aminek a szintje kb. a magyarországi alap biosz és a fakt között van. Ha szorgalmasabban frissítettem volna, leírtam volna a szépségeit és a nehézségeit. Nagyon érdekes dolgokról tanultunk, például a különböző drogokról, szexuális úton terjedő betegségekről, fogamzásgátlásról, evési zavarokról stb. Rengeteg videót néztünk főleg a káros szenvedélyekről. Sőt, egyik órán egy aidses hölgy tartott előadást. Nagyon élveztem, hiszen érdekel a biosz meg az egészségtan. Nagyon nehéz volt azonban tanulni. Egyrészt a tanár nagyon gyorsan beszélt és járkált fel-alá, hiába figyelmeztettem, hogy ne tegye. Ezenkívül nekem külön meg kellett tanulnom az adott témához tartozó szavakat angolul, bár ez kihívást jelentett. Az asszisztensem szorgalmasan scannelte a tankönyvet, mert ugye írtam, hogy más megoldás nem volt, és a tanárt nem igazán érdekelte, honnan tanulok, hiszen nem kapok kreditet. Viszont feltöltötte a powerpointokat, sőt, még a tanmenetet is nyilvánosságra hozta hetekre lebontva, így tudtam követni, mikor van dolgozat. Mondjuk szerintem senki más nem ment fel az oldalára, de ez nem az én bajom. Írtam is a teszteket év közben, persze a tanár ezeket se adta át elektronikusan, mondván, hogy ő azt nem tudja, hogyan kell. Üdv a 21. században. Ezért az asszisztensem olvasta fel a kérdéseket, mintha a számítógép nem is létezne. Persze nem tetszett ez így, de van az az állapot, amikor nem tudsz mit csinálni, mert csak elutasításba, ellenállásba és nemtörődömségbe ütközöl. Nagyon sokszor tapasztaltam már ezt, mióta integrációban tanulok. Egy ideig próbálkozom, türelmes vagyok (vagy legalábbis próbálok az lenni), hiszen nem vagyunk egyformák, nem mindenki ugyanolyan kreatív. De amikor azt látom, hogy bármit mondok, siket fülekre talál (hogy stílusos legyek), akkor kénytelen vagyok félretenni a háborgó igazságérzetemet és beletörődni, hogy az adott tanár által javasolt – a számára könnyebb – megoldásnak számomra is megfelelőnek kell lennie. Tipikus példa, amikor valaki nem képes összeállítani nekem egy feladatsort a témazáróhoz, hanem egy külön időpontban lefeleltet. Mert neki sokkal könnyebb, nem kell foglalkoznia azzal, hogy az én dolgozatomat külön kell kijavítani és értékelni. Az, hogy nekem mi a jobb, már másodlagos. A health tanárnál is azt láttam, hogy hajthatatlan, úgyhogy örültem annak, hogy legalább a jegyzeteit elérhetővé tette.

Azonban május 12-én valami megváltozott. Akkor módosította utoljára a ppt-s menüpontot az oldalán, le is szedtem az újakat, aztán vártam, mert pár nap után újra fel szokott tenni egy adagot. De nem tette. Szinte mindennap benéztem, nehogy lemaradjak valamiről, de nem történt újabb feltöltés. Megkérdeztem tőle, hogy mikor fogja frissíteni az oldalt, mert már jól elhaladtunk az anyagban, és kb. nem értette, hogy miről beszélek. Megint vártam, nem akartam türelmetlenkedni meg elégedetlenkedni, elvégre nem is kapok kreditet, nem is jegyzetelek, akkor meg maradjak csendben és várjak a soromra. Mivel azonban nem történt semmi előrelépés, megint beszéltem vele. Akkor már M. is ott volt, és ő is mondta, hogy tényleg szükségem van a jegyzetekre. Azt mondta, hogy nem írunk már ebben az évben dogát, csak az év végi vizsgát, de azt nekem úgyse kell. És hogy ő már nem fogja a további anyagokat feltölteni. Egyrészt nem értettem, miért nem, ha eddig nem volt semmi probléma ezzel, sőt, az utolsó feltöltött anyagokból se írtunk már. Ha a többieknek nem akarja odaadni, miért nem osztja meg csak velem? Erre se volt hajlandó, pedig szerintem nem nehéz rámásolni pár file-t a pendrive-omra. Én tényleg csak tanulni akartam a jegyzeteit, mert az órán nem értek semmit, és érdekelt volna az a sok információ, amit már nem töltött fel. Tanulni akartam, ennyi volt az egész. Nem azért jöttem el ilyen messzire, hogy lógassam a lábam csak azért, mert nekem úgyse számít ez az év hivatalosan. Inkább értékelnie kellett volna, hogy tanulok, mert szerintem az osztály nagy része nem is jegyzetelt, pedig semmi nem akadályozta volna meg őket ebben. Nem ő volt az első tanár, aki elintézett annyival, hogy nem kell tanulnom, mert úgyse kapok bizonyítványt. Csakhogy engem nem lehet elintézni ezzel, sőt, inkább csak még elszántabbá tesz ez a hozzáállás. Mert nem vagyok hajlandó csak úgy beletörődni az ilyen dolgokba. Engem ez egyszerűen idegesít, és nem csak magam miatt. Én csak egy vagyok az integráltak közül, de vajon hány diáknak törték már le a lelkesedését az ehhez hasonló megjegyzések, és vajon hányan gondolják azt, hogy kevesebbek, csak azért, mert a nem megfelelő feltételek mellett hiányt szenvednek valamiben? Vagy egy idő után el lehet ezt engedni és rábólintani, hogy “hát legyen?” Remélem, nem, mert akármennyire rosszul érzem magam ilyenkor, legalább érdekel a dolog. Én ezeket a helyzeteket inkább lekicsinylőnek, megalázónak érzem. De amint mondtam, sokszor vagyok tehetetlen a tanárokkal szemben, és ez a helyzet is ilyen volt. Nem ez volt az első eset, hogy jegyzeteket próbáltam szerezni, és annál rosszabb nincs, mint amikor újra meg újra kéred ugyanazt, de hiábavaló minden. Azért megpróbálod újra, de tudod, hogy nem győzhetsz.

Ez az eset pár hete történt, nem is akartam írni róla, mert minek. Túlléptem rajta, és ma, a health vizsga napján abban a tudatban mentem be órára, hogy nekem nem kell semmit se csinálnom. Meg is beszélte M. a tanárral, hogy fent leszünk a könyvtárban, el is engedett minket. Ám ahogy beléptünk, szólt a könyvtáros, hogy menjünk azonnal vissza a tanár termébe, mert most telefonált, hogy le kell vizsgáznom, mert ha az összes dogát megírtam, akkor ez sem lehet kivétel. Az első gondolatom az volt, hogy erre miért most jött rá? Nem is értettem, hiszen pár hete azzal hajtott el, hogy nem kell vizsgáznom. Persze nem tehettem mást, kerestünk egy üres termet, ahol megoldhattam a dogát, ami nyilván papíron volt. Mondanom sem kell, nem készültem rá semmit, de nem is ez a lényeg.

Alig oldottunk meg pár kérdést, amikor bejött valaki, hogy ha már M. úgyis felolvassa nekem a tesztet, hadd csatlakozzon hozzánk egy másik diák, aki diszlexiás. Ez úgy van, hogy akinek valamilyen tanulási nehézsége van, egy külön teremben írja meg a dogákat, és van egy számítógépes software, ami hanggá alakítja a leírt szöveget. Kicsit olyan, mint egy képernyőolvasó, de mégsem, mert valahogy fel kell tölteni a file-t erre a programra. Ezt akarták az én gépemre is feltelepíteni, mert akkor is meg akarták mondani, hogy mi lenne a jó nekem. Amikor dolgozat következik, a tanárok feltöltik ide is a feladatlapot, és akinek szüksége van rá, ennek segítségével oldja meg. Ez az ő felelősségük. Viszont ebben az esetben a tanár elmulasztotta. M. nem olvasta fel a diáknak, mert azt mondta, az rám nézve igazságtalan lenne, hiszen én szóban mondtam neki a válaszaimat, amit a diák meghallott volna. És itt megállt a tudomány. Egyszerűen nem volt senki, aki vállalta volna, csak széttárták a kezüket. A 21. században, a számítógépek világában, amikor csak annyi lett volna a tanár dolga, hogy feltölti a tesztet, de hát mostanában a feltöltés nem az erőssége. Végül is addig húzták az időt, amíg az utolsó öt percben kezdhette el az 50 kérdéses dogát. Természetesen nem végzett, főleg, hogy a kérdések és a választási lehetőségek felolvasása miatt sokkal lassabban lehet haladni. Mivel azonban ez egy vizsga volt, és csak az adott időn belül lehetett megírni, nem fogadták el a diák munkáját és 0-t kapott. Ez az eset talán még jobban zavar, mint ami velem történt. Én “csak” egy cserediák vagyok, de neki ez az osztályzat sokkal többet számít. Ő kap kreditet. Megfelelő feltételeket viszont nem.

Nem, egyszerűen nem tudom ezt annyiban hagyni, legyinteni és szó nélkül elmenni mellette. Engem az ijeszt meg, hogy sokan ezt tennék. Pedig látható, hogy ez egy globális probléma, itt, az USA-ban sem működik minden tökéletesen. Szomorúan tapasztaltam ezt, hiszen sok az ellenpélda. Ahogy itt is, Magyarországon is voltak lelkes, kreatív tanáraim, akik kihívásként tekintettek a helyzetemre. Róluk is fogok majd írni, hogy ne mindig csak negatív példákat mutassak be. Mégis szomorú, hogy az adott tanár hozzáállásán áll vagy bukik, hogy egy fogyatékos diák mennyit teljesíthet az adott tantárgyból.

És nekem ne jöjjön azzal senki, hogy esélyegyenlőség soha nem lesz. Ha így állunk hozzá és ha semmit sem teszünk, tényleg nem lesz. Viszont ha beszélünk róla, talán eredményesebbek lehetünk.

Reklámok
Széljegyzet | Posted on Szerző: | Megjegyzés hozzáfűzése

Amerika árnyoldalai

Amikor 2014-ben ettem a rántott körmöt, és anyukám felvetette, hogy lehetnék cserediák, nem Amerika volt az azonnali ötletem. Abban biztos voltam, hogy angol nyelvterületre mennék, de Európán belül akartam maradni,hogy ne aggódjon senki annyira azon, hogy “Amerika messze van”. Aztán úgy alakult, hogy amikor jelentkezni kellett, Amerikát jelöltemmeg első helyen, mert a szervezet nem szervez utakat Angliába. Olvastam egy cserediák blogját is, aki az Államokban tanult, és az ő írásai alapján csak fokozódott a lelkesedésem. Gondoltam, megnézem közelebbről is ezt az országot, amelyről annyi szépet és kevésbé szépet lehet hallani a médiából meg a köztudatból. Ahova annyian vágynak, de nincs lehetőségük megvalósítani ezt. Sokan úgy beszélnek róla, hogy itt biztosan könnyebb, jobb az élet. Én is hallottam ezeket a sztereotípiákat, és a végére akartam járni a dolognak, hogy mi igaz belőle.

A hosszabb külföldi tartózkodásokban az a jó, hogy minél többet vagy kint, annál jobban megismered az adott országot. Az elején csak ámulsz, hogy milyen szuper helyre jöttél, milyen jó dolgok vannak itt, amelyek otthon nincsenek. Tele vagy ötletekkel, hogy mit lehetne ellesni és a te hazádban megvalósítani.

Ez velem is pontosan így volt pár hónapig. Túl nagy volt az újdonság varázsa. Csak a felszínt láttam, és ha zavart is néhány dolog, túl elfogult voltam ahhoz, hogy jobban belegondoljak a dolgok mélységeibe is. Ide is rengeteget írtam azokról a dolgokról, amelyeket otthon sem ártana bevezetni, például hogy a tanárok átadják a jegyzeteket, mert mindenki powerpointtal tanít és nem is esik nehezére megosztani. Igyekeztem nem elfogult lenni, hogy “bezzeg Amerikában ez is jobb”, de bizonyára időnként ki lehetett érezni ezt is, főleg privátban. Az egyik tévedésem az volt, hogy amikor megkaptam az at&t-s telefonkártyámat, amiről ugye az sms és a hívás korlátlan, és nem is kerül sokba az előfizetés, azt hittem, hogy ehhez korlátlan mobilnet is jár. Magyarországon se féltem használni a netemet, itt meg aztán pláne. Ha rosszabb volt a wifi (ami azért nem ritka), simán átmentem mobilnetre és úgy skype-oltam, akár konferenciában is, néztem róla youtube videókat meg ilyesmi. Egyszer csak, január elején kaptam egy sms-t, hogy elhasználtam a netem adatforgalmának 90 %-át. Mondjuk nem lassították be, hanem elég nagy összegért kaptam még 1 gb adatforgalmat. De azóta vigyázok rá, és már azt is tudom, hol lehet nézni, hogy mennyi fogyott már el belőle.

Szóval már egy ideje fogalmazódik bennem ez a bejegyzés, gyűlik hozzá a tapasztalat, és időnként hatalmas késztetést érzek, hogy leírjam, máskor meg ha valami jó dolog történik, háttérbe húzódik ez a dolog. De mivel alig van már három hetem itt (és ez nem vicc), össze kellett szednem magam, mert szeretnék írni arról is, hogy mi az, amit kifejezetten nem szeretek itt az Államokban. És mielőtt félreértés történik, tudom, hogy sehol sem tökéletes semmi. Nyilván a megfigyeléseim szubjektívek és a lista nem teljes. De elsősorban azért szeretnék mesélni erről is, hogy ne csak az a kép maradjon meg bárkiben is, hogy az USA egy szuper ország, ahol jólét van. Én kifejezetten utálok több dolgot is, és megmondom őszintén, most már határozottan erősebb bennem az, hogy mennék haza. Ez elsősorban az otthoniak miatt van, meg mert úgy érzem, szükségem van változásra.

A cserediákszervezet megkért mindenkit, hogy írjunk egy ajánlót arról az országról, ahol ezt az évet töltjük. Nyilván ha ez egy ajánló, nem lehet a kevésbé szép dolgokat beleírni. De úgy gondolom, ezeket is érdemes tudnia mindenkinek, akár egy leendő cserediáknak is. Ha nem tudja előbb, akkor később úgyis megtapasztalja, de legalább van annyi előnye, hogy felkészül rájuk és egy reális képet kap az adott országról.

Amiről szerintem sokat hallottatok, és elárulom, hogy igaz, a szűklátókörűség. Az, hogy “Amerika a minden, az a legjobb, ezért zárjuk el magunkat kb. mindentől, ami nem Amerikai”. Nyilván nem mindenkire igaz, és szerencsére a környezetemben lévők elég nyitottak, de tapasztaltam már sok ellenpéldát. Az még csak hagyján, hogy megkérdezik sokan, hogy hol van Magyarország. De például amikor tartottam a prezentációt és megkérdeztem, hogy Magyarország szerintük melyik kontinensen van, kb. nem tudtak egyet sem felsorolni. Vagy amerikai törin amikor vettük a világháborút, így mondta a tanár, hogy “van egy ország, amit úgy hívnak, hogy Németország”, és csak utána folytatta a mondatot, hogy ott épp mi történt. A fogadóanyukám mesélte, hogy a suliban, ahol régebben tanított, belátogatott egy külföldi diák, és az amerikai diákoknak kérdezniük kellett volna az ő kultúrájukról, de szinte csak S. beszélgetett a diákkal. Mert valószínűleg ennyire nem érdekelt senkit. És még biztosan ezer más példát tudnék hozni. Ez a jelenség sajnos nagyon jellemző összességében. Nem mindenkire, de átlagban igen. Szóval ez a sztereotípiám nem dőlt meg.

Külön veszem, de nagyjából az előző ponthoz tartozik, hogy szinte csak a saját ünnepeiket tartják. Húsvétkor és pünkösdkor is volt suli, utóbbit egyáltalán nem is ünneplik. Ellenben volt Amerika felfedezése nap, veterans’ day, hálaadás, Martin Luther King day, meg most, május végén memorial day, aztán majd lesz függetlenség napja, de akkor én már nem leszek itt.

Van egy dolog, ami nagyon fel szokott idegesíteni. Az, hogy nincs normális tömegközlekedés, legalábbis a kisebb városokban. Mindenki autóval közlekedik, és ha valaki nem tud vezetni, akkor valakitől, általában a szülőktől kell függenie. Érdekes módon ezt nem annyira nehezményeztem a csereévem első felében, pedig akkor még egy héten legalább háromszor hétre jártunk suliba, és délután legalább négyig ültünk a könyvtárban. Mostanában egyszerűen zavar ez a tehetetlenség. Otthon nagyon jó dolgom volt, közel lakunk a sulihoz, nincs messze az állomás sem, meg még egy csomó fontos helyre gyalog is el lehet menni. Vagy ha nem, akkor anyukámmal felülünk a tandembiciklire és legalább mozgunk is egy kicsit. Ha másik városba kell mennem, igénybe vehetem a MÁV szolgáltatásait, és az utóbbi időben egyedül utaztam az ország másik végébe is, persze kaptam segítséget az átszállásoknál. Itt meg teljes mértékben a fogadócsaládomra vagyok utalva, mert egyszerűen nincs más lehetőség az autózáson kívül, ahhoz túlságosan a külvárosban lakunk. Amikor megyek CL-hez, akkor is mindig meg kell beszélni, hogy ki vigyen haza. Ha meg mondjuk S-nak értekezlete van suli után, muszáj megvárnunk. Egyszer az egyik fogadótesóm ment volna bulizni, de a szülők vitték-hozták. És amit a legjobban utálok, másoktól függeni és várni. Kilencedikben is ez volt, ahhoz alkalmazkodtam, aki épp ráért suliba vinni, függetlenül attól, hogy ha mehettem volna később is. Akkoriban ez nem zavart, mert féltem volna egyedül közlekedni. De tizediktől megcsapott az önállóság fuvallata. Egyedül készültem el reggel, ha nem volt első órám, ráértem később is felkelni, ha hirtelen elmaradt az utolsó óra, fogtam magam és hazajöttem. Persze hozzá kell tenni, állandóan elkéstem. De legalább megvolt a saját időbeosztásom és legalább ebben a pici dologban nem kellett segítségre szorulnom. Itt azért más a helyzet, és ez nagyon sokszor zavar, mert nem ezt szoktam meg, és úgy érzem, Amerika ilyen szempontból korlátoz engem, aki soha az életben nem fogok autót vezetni.

Az iskolában van három – szerintem – nagyon értelmetlen szabály. A legfontosabb, hogy nem lehet facebookozni, vagy egyáltalán, semmilyen közösségi médiát használni!!! Legalábbis elvileg. 😉 Oké, hogy órán nem lehet, de szünetben sem és elvileg az ebédlőben sem. Gondolhatjátok, ki tartja ezt be.

Vannak szabályok arra, hogy milyen ruhát nem lehet hordani. Nem tudom, hogy ez Mo-n is így van-e, de itt tilos spagettipántos és vagy mély kivágásos póló / ruha, térd fölé érő szoknya / nadrág. Akin ezek valamelyikét látják, hazaküldik, hogy öltözzön át. Mint az SzJG-ben, már aki olvasta.

És a harmadik, hogy az iskolai dolgozók nem vihetnek haza diákot kocsival. Ha észreveszik, el is veszítheti az illető az állását. Ezt sem tudom, hogy működik Magyarországon, itt is csak azért, mert az asszisztensem mondta. Azzal indokolják, hogy bármi történhet a diákkal, és az a tanár felelőssége.

Igazából ezek a legfontosabbak, amiket összeszedtem és amelyek nekem eddig valamilyen módon problémát okoztak vagy csak egyszerűen zavartak. Lehet, nem nagy dolgok, de hosszútávon, a hétköznapokban nem mindig könnyű őket elviselni. Persze az éremnek két oldala van. Ha éppen valami felidegesít, a következő pillanatban történik valami olyan, aminek a hiánya otthon zavarna. Azt gondolom, az, hogy a fentiekhez hasonló dolgok kirajzolódtak, azt jelenti, hogy elég ideje élek már itt ahhoz, hogy egyre reálisabb képet kapjak erről az országról. Ez a kép nem csillog annyira, mint korábban. Én alapvetően szeretek reálisan gondolkodni, ezért jó volt rájönni Amerika hátrányairól is.

Széljegyzet | Posted on Szerző: | Megjegyzés hozzáfűzése

Így esélytelen

Tavaly etikából házidolgozatot kellett írni. Voltak különböző témák, de én nem akartam összeollózni valamit az internetről, hanem valahogy a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatban szerettem volna kidolgozni egy témát úgy, hogy azt teljes egészében én írom a tapasztalataim alapján. Az egyik lehetőség a segítő kapcsolatok szerepe volt, úgyhogy egy barátom javaslatára és a tanárommal való egyeztetés után erről írtam. Már gondolkoztam rajta, hogy ki kéne tenni ide is, de aztán másképp döntöttem. Abban inkább az van, hogy különböző helyzetekben hogyan valósul meg ez a kapcsolat, és csak az utolsó egy-két bekezdés szól arról, amiről akarok ma írni. Akkor még nem alakult ki teljesen a véleményem, de mostanra túlságosan is. Szóval ez most kicsit más jellegű lesz, lehet, hogy házidolgozatnak nem állná meg a helyét, mert ahhoz túl szókimondó vagyok, de muszáj, hogy legalább az esélyt megadjam annak, hogy terjedjenek a gondolataim. Akit érdekel az eredeti dolgozat, szívesen elküldöm.

Ez egy nagyon nehéz és összetett téma, mert több oldalról is meg kellene közelíteni. Nekem elsősorban érzelmileg nehéz. Nagyon rossz időről időre rájönni, hogy már megint olyan szituációba kerültem, amit nem tudok megoldani valamiért. Ezért nem is szeretek segítséget kérni, pedig sokszor megkönnyíteném a dolgomat, de hát én olyat nem szoktam. Ha leejtek valamit, addig csúszok a földön, amíg nem lesz meg, pedig még annyi előnyöm sincs, hogy halljam, merre esett. Jó lenne kifejleszteni valami alkalmazást, ami a telefon kameráján keresztül megmondaná, hogy van-e valami a földön, és folyamatosan navigálna, hogy hideg, langyos, meleg, forró, megtaláltam. Tovább lépve, egy nehezebb szituáció, amikor a közlekedésben kell segíteni. Az még csak hagyján, hogy ha nem találok el valahova, el kell kísérnie valakinek, van ennél rosszabb is. Kb. 10 percre lakom a magyarországi középiskolámtól, és kilencedikben már tudtam is az útvonalat. Mégse jártam egyedül, mindig rá voltam utalva valakire, és persze nem akkor mentem haza, amikor akartam, hanem amikor valaki ráért, és ha én már délben végeztem, bent ültem a suliban, mert nem mertem egyedül elindulni. Nem szerettem, hogy mindig kísérgettek, de a félelmem erősebb volt. Aztán amikor már majdnem elkezdődött a következő tanév, egyik délután mondta anyukám, hogy megyünk gyakorolni. Mondtam, hogy halaszthatatlan dolgom van a facebookon, de persze azért összeszedtem magam, nem mintha lett volna bennem bármennyi lelkesedés. Szeptember elsején azonban úgy alakult, hogy egyedül kellett bemennem a suliba, majd a nap végén hazajönni. Erről már tudtam korábban, azért is gyakoroltunk. Nagyon izgultam, de mivel nem volt más választásom, nekivágtam és probléma nélkül megcsináltam. Visszafele már magassarkúban jöttem. Onnantól kezdve nem voltam hajlandó másokkal kísértetni magam, és pár hónappal később utaztam egyedül vonaton is. Nagyon jó érzés volt, hogy egyre jobban kinyílt a világ, egyre több dolgot tudtam nagyjából egyedül megoldani, nem kellett teljes egészében a környezetem segítségére szorulni. És ez a cél, nem? Ezért nem bírom elviselni, hogy ha meg kell hódolnom egy feladat előtt és be kell ismernem, hogy ehhez bizony kellene látni / hallani. Ilyen a közlekedésben bőven akad, mert nincs irányhallásom, nem hallom a forgalmat, ezért nem tudok átkelni az úttesteken. A suli felé viszont van egy lámpa nélküli, forgalmas kereszteződés, ahol szerencsére sokan kelnek át gyalog is. Minden alkalommal meg kell állnom és várni, hogy valaki legyen olyan kedves, észrevegyen és átkísérjen. Nem elég, ha szól, hogy mehetek, mert az egyensúlyom se jó, és elhúzhatok a forgalom felé. Eleinte nagyon megalázónak éreztem, hogy ott kell állni és várni a sültgalambra, de idővel megszoktam. Nagyon rendesek voltak az emberek, ha nem csúcsidőben mentem, akkor is akadt valaki, akinek arra volt dolga. De mindig az volt bennem, hogy ez csak egy átkelés, mégis szükségem van valakire, mert egyedül nem vagyok rá képes, hogy áthaladjak rajta. És mivel az ilyen helyzetek csorbítják az önbizalmamat, igyekszem önállónak lenni.

Az egyik nagy hiba, amit el szoktak követni, hogy túlságosan sokat segítenek. Egyáltalán nem rossz szándékból, sőt. A legtöbb embernek nincsen tapasztalata arról, hogyan érdemes segíteni a fogyatékossággal élőknek. A szomszédban lakó idős néni honnan tudná például, hogy be tudom-e kötni a cipőmet? Magából indul ki, hogy ha ő becsukná a szemét, nem tudná. Ezért automatikusan megcsinálná helyettem. Ilyenkor meg kell szépen köszönni és elmondani, hogy megy ez egyedül is, figyelje csak meg. A néni ámul és bámul majd, hogy milyen ügyes vagy. Erre nem az a megoldás, hogy a legközelebbi adandó alkalommal veszem az okostelefonomat – amit a néni még látóként sem biztos, hogy tudna használni – és kipostolom facebookra, hogy képzeljétek, micsoda dolog történt, valaki megdicsért azért, mert be tudom kötni a cipőmet, és ez mekkora gáz már, hogy ennyire önállótlannak néznek az emberek. Ezt a postot látnák egy csomóan, és levonnák a következtetést, hogy “ezeknek semmi se jó”. És tényleg. Ha valaki nem segít, azért méltatlankodunk, ha meg valaki veszi a fáradságot és megkérdezi, akkor meg azért, hogy “minek néz engem, hogy én ezt nem tudom”. Persze, hogy kialakulnak a sztereotípiák, hogy a fogyatékosok milyen bunkók meg depressziósak, semminek nem tudnak örülni. Akkor megint rajtunk a sor, mondván, miért gondolkodnak 2016-ban is így az emberek. Azért, mert alapot szolgáltatunk hozzá. Nem értem, mire lenne jó ez. Ha nekem mind az öt érzékszervem működne és látnék egy ilyen postot, nem vagyok benne biztos, hogy legközelebb mernék-e segíteni bárkinek is. És ha jelenlegi állapotomban találkoznék valakivel, aki például mozgássérült, halvány fogalmam se lenne, mit hogyan csináljak. Még ha meg is kérdezném tőle, akkor sincs gyakorlatom benne. Lehet, akaratlanul fájdalmat is okoznék neki. Akkor én jobb vagyok bárkinél is, aki nem fogyatékos? Értékelni kellene legalább azt, hogy felajánlották a segítséget.

Számtalanszor előfordult velem is, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Például az átkeléseknél sokan csak odakiabáltak nekem, vagy rám dudáltak. Persze én ezeket nem hallottam, és amúgy se tudtam volna átmenni, szóval tovább ácsorogtam. Nem tudom, mit gondoltak rólam, hogy ilyenek a mai fiatalok, még csak meg se köszönik a segítséget. Viszont ezek a jelenetek általában oda vezettek, hogy valaki észrevett és rendesen átkísért. És akik az autóból figyelmeztettek, tökéletesen igazuk volt, hiszen a fehérbotot látták nálam, viszont nincsenek rajtam fényvisszaverős reklámtáblák, amelyek a hallássérülésemet hirdetik. De majd beszerzek egyet a poén kedvéért. Tehát részükről a segítségnyújtás megfelelő volt. Igen, jöhet a kérdés, hogy miért nem gondolkodott tovább, hogy esetleg nem hallom, azért állok ott. Őszintén, lenne itt bárki is, aki erre gondolna először? Nem feltételezik az emberek, hogy én nem elégedtem meg a vaksággal, elég nekik azt a sokkot feldolgozni, hogy úristen, egyedül állok az út szélén egy fehérbottal, ki engedett el egyáltalán? Nem haragszom rájuk, mert attól nem lesz jobb semmi. Ha tehetem, elmagyarázom normálisan, hogy mi a helyzet. Volt olyan is, hogy valaki elkísért mosdóba a suliban, és amikor a fülke elé értünk, megkérdezte, hogy bent is kell-e segíteni. Mondtam, hogy nem, persze azért bent elmosolyodtam, de nyilván azért kérdezte, mert beleképzelte magát a helyzetembe és úgy gondolta, ő nem lenne képes erre. És ez jogos. Én is bele szoktam képzelni magam mások helyzetébe, és sokszor gondolom azt, hogy én kevés lennék azokhoz az élethelyzetekhez, amelyekben mások vannak. Olyan is volt, hogy pöckölgettem a telómat, amiről teljesen le van véve a fényerő, és azzal se tudtak mit kezdeni, mielőtt nem magyaráztam el. Pár éve én se hittem volna, hogy érintős telefont fogok használni. Ezt mások se hiszik el, amíg nem látják. Csak magyarázni kell, de azt is normálisan, hogy ne az jöjjön ki a helyzetből, hogy még mi vagyunk megsértődve. Mert semmi okunk rá.

Túlsegítés sajnos még az olyan családokban is gyakran előfordul, ahol fogyatékos gyerek él. Mert a reggeli rohanásban kinek van türelme megvárni, amíg felöltözik vagy amíg megkeres valamit? Könnyebb azt mondani, hogy “hagyd, majd én”. Ebbe nagyon hamar bele lehet szokni, rövid távon mindenkinek szuper. A szülőnek nem kell állandóan a gyerekre várni, és a gyereknek semmi erőfeszítést nem kell tennie azért, hogy megszerezzen valamit. A hosszútávú következmények már nem annyira jók, de hát abba senki nem gondol bele, amikor korán reggel már amúgy is késésben van az ember. Ez az, amiről a fogyatékos személy nem tehet, hiszen ezt szokta meg. Később tehet ellene, de az idő előrehaladtával egyre nehezebb. Szerencsére nálunk nem így volt. Nagyon sok mindent megtanítottak, persze nem mindig volt egyszerű, sokszor elveszítette mindenki a türelmét – főleg én – de hát ilyen ez.

Fel lehet lélegezni egy pillanatra. Van még valami, ami nem a mi hibánk. Elismerem, vannak erőszakos emberek, akik leültetnek a buszon, ha nem akarjuk, megfognak és teljesen másik irányba visznek, mert ők jobban tudják, merre akarunk menni stb. És hiába mond nekik bármit az ember, hogy köszönöm, megoldom egyedül, csakazértis ránk erőltetik a segítséget. Ha végképp elutasítjuk, akkor ők vannak megsértődve, hogy “hát pedig én csak segíteni akartam”. Ezellen tényleg nem lehet semmit tenni, de mielőtt okostelefont ragadunk, számoljunk már el tízig és gondoljunk már bele, hogy megéri-e kiírni. Nekem még nem nagyon volt részem ilyen helyzetben, de ha ott helyben meg lehet oldani, miért kell még utána is ezen agyalni?

Na de mi van akkor, ha valaki nem segít? Mert ugye az is baj. Maradjunk a kedvenc példámnál, az átkelésnél. Volt úgy, hogy hallottam, hogy a harmadik ember húzott el mellettem anélkül, hogy észrevett volna. De valahogy nem idegesítettem magam ezen. Jött egy negyedik és segített. Sajnos, tetszik vagy nem, benne van az emberekben, hogy “majd más megcsinálja”. Olyan nincs, hogy ne venne észre egy idő után valaki. Sokan például kiszálltak az autójukból, átvezettek, majd visszaültek. Szerintem alapvetően nem kell a rosszat feltételezni senkiben. Például amikor bekerültem a középsuliba, szerintetek hányan mertek egyáltalán megszólítani az első napokban? Nagyon kevesen. Nem vagyunk egyformák. Egyesek bátran mertek kérdezni, mások visszahúzódóbbak voltak, főleg eleinte, amikor eleve mindenki új környezetbe került, és egymást se nagyon ismertük. Idő kellett nekem is, nem tudtam egyszerre mindenkit megismerni, és nekik is meg kellett szokniuk a helyzetemet. Ezt pedig csak úgy tudtam elérni, ha segítettem nekik abban, hogy nekem tudjanak segíteni. Jéééé. Téééényleg? És igen, működött, mert ahogy telt az idő, egyre bátrabbak lettek és mivel beszélgetni is próbáltam velük, ez oldotta a hangulatot. Ha valamit nagyon jól csináltak, visszajelzést is adtam. Például az egyik lány kitapasztalta, hogy ha kicsit előttem megy, akkor észreveszem a mozdulataiból, ha lépcső jön. Mondtam neki, hogy szerintem ezt a gyógypedagógián is így tanítják. Szóval ez a kulcsa a dolognak. A városomban ritkán látni vakokat, pláne olyat, aki még hallássérült is. Nem csoda, hogy nem oldódott fel mindenki azonnal.

És ha már itt vagyok az Államokban, elmondanám, hogy az emberek itt is csak olyanok, mint otthon. Bátrak és kevésbé bátrak. Nem volt könnyű befogadniuk a diákoknak azt a tényt, hogy külföldi vagyok, plusz van két érzékszervi károsodásom. Ebben nagyot hibáztam, mert azt hittem, az itteni diákok kevésbé segítőkészek, közben csak az én angolommal voltak gondok.

Nem élek álomvilágban. Tudom, hogy vannak problémák az esélyegyenlőség terén (is) Magyarországon. Tudom, hogy az akadálymentesítés címszóval a három méter magasan elhelyezett braille-feliratoknak nincs semmi értelme. Vagy hogy nem jó, hogy a metró ajtaja érintőgomb megnyomására nyílik. Ezek aggasztóak. Azért is szeretnék jogot tanulni majd az egyetemen, hogy lépéseket tudjak tenni az ilyen döntések ellen is. Soha nem állítottam, hogy ezek a problémák nem léteznek. Viszont vannak dolgok, amelyekben mi is hibásak vagyunk. Igen, ki fogom mondani. Elsősorban abban, hogy az épekre hárítjuk a felelősséget. Ebből az alapvető hozzáállási problémából következik az összes többi, amelyeknek csak egy kis részéről szól ez a bejegyzés. Nagyon jó, hogy vannak ezek az érzékenyítő programok (bár én ezzel a szóval se értek egyet). Nagyon jó, hogy sokat hallani arról, hogy mire kell figyelni, ha valaki segíteni szeretne. De én ezt kicsit egyoldalúnak érzem. Könnyű hárítani, csak attól még nem fognak előre mozzdulni a dolgok. Ha az én véleményem nagyon sokat számítana, először a fogyatékossággal élőket készíteném fel arra, hogyan készítsék fel az épeket. De sajnos ezzel a véleményemmel nagyon népszerűtlen vagyok, pedig amíg mi nem változtatunk a hozzáállásunkon, ne higgyük, hogy bármi más is változni fog. Mert ahogy minden, ez is két félről szól. Rólunk, fogyatékosokról, és azokról, akik szerintünk mindent rosszul csinálnak. Szerintem csak ez az együttműködés teremtheti meg a feltételeket az esélyegyenlőség kialakulásához.

Persze tisztelet a kivételnek, akinek nem inge, ne vegye magára, meg a többi.

Fel vagyok készülve a kommentekre. Ha nekem van véleményem, másoknak is lehet. És ha akad valaki, aki egyetért, meg is oszthatja, ha szeretné. De csak ha szeretné.

Ui: Kitalálhatnánk már valami normális szót a fogyikra és a “nem fogyikra”, amiből nincs sértődés és amit nem tart félóráig leírni.

Széljegyzet | Posted on Szerző: | 2 hozzászólás

Az igazság útja; meg aki letér róla

Nem akartam mostanában szókimondó bejegyzést írni, mert volt elég az utóbbi időben. Bár vannak ötleteim olyan témákra, amelyekkel fel lehet kavarni az állóvizet, de ezeket nem lehet akármikor megírni, és mostanában nem éreztem késztetést a véleményem megfogalmazására. De ma történt valami. Nem fogom konkrétan leírni, de az általános jelenséget be fogom mutatni és szerintem nem lesz ismeretlen számotokra. Direkt nem engedtem a kísértésnek, hogy az eset után egyből megírjam, mert gondoltam, ha várok, akkor jobb lesz. De túl sok minden van már bennem ahhoz, hogy szó nélkül elmenjek mellette.

Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, ahogy senki más sem az. Vannak emberek, akikkel jóban vagyok, másokkal kevésbé, hiszen nem vagyunk egyformák, és lehet, hogy amit x szeret bennem, y nem bírja elviselni. Nyilván nem lehet mindenkit szeretni, nekem is vannak olyan emberek, akikkel egyszerűen nem jövünk ki jól, mert csak. Nem is lehet mindig értelmes magyarázatot adni erre. Nyilván én sem várom el, hogy mindenki szeressen. De azt elvárom, hogy ha valakinek problémája van velem, nekem mondja el. Én is igyekszem így tenni másokkal, és ha harmadik félnek beszélek valakiről, akkor is olyanokat mondok el, amiket akkor is elmondanék, ha az illető hallaná, vagy már tudja is azokat a dolgokat. Mivel nem vagyok tökéletes, biztosan hibáztam ilyen téren én is az életem során. De tanultam belőle és most már megmondom a véleményem, amint látjátok. És ha én így teszek, akkor igenis, másokban is legyen ennyi, mert ez így korrekt. Ha nem tudom meg, hogy mit gondolnak rólam, nem is tudok változtatni azon, amin lehet, hogy tényleg kellene. Ha elmondaná mindenki a problémáját, akkor legalább az esélyt megadnák, hogy elintézzük a konfliktust, és nem ilyen aljas módon történnének a dolgok. Tudom, hogy az emberek nem szeretik a szókimondó stílust és az őszinte véleményt, sokan megsértődnek, ezáltal hajlamosak vagyunk elhallgatni azt. Jó, tényleg vannak olyan helyzetek, amikor nem a legjobb megoldás szólni, de akkor miért nem tartja mindenki magában? Egy harmadik félnek nyilván könnyű beszélni róla, csak van egy kis bökkenő. Egyszer úgyis visszajut. Tudom, milyen, amikor benne van a pakliban, hogy amit elmondok, kiszivároghat. Ezért megkímélem magam attól, hogy ezen izguljak. Inkább azokhoz juttatom el az információkat, akikre tartozik.

Ennek egy haladó változata, amikor már annyira bátrak, hogy a jelenlétemben beszélnek ki. Ehhez pedig az az aljas gondolat is meg kell fogalmazódjon bennük, hogy “úgysem hallja”. Ilyen szempontból könnyű dolguk van, mert bármit mondanak közvetlenül mellettem, ha elég halkan teszik, nem fogom észrevenni. És ez még jobban fáj, mint az, hogy ha valaki nem őszinte velem. Mert nem elég, hogy valami zavarja velem kapcsolatban, még ki is használják az előnyüket. Ez az, amivel még kevésbé tudok mit kezdeni. Nem érdekelne ez az egész, ha kivesszük belőle azt, hogy ott ültem a közvetlen környezetében valakinek, aki ezt nagyon jól tudta. Viszont azt is tudta, hogy nincs esélyem meghallani, amit mond. És nem mondott egetrengető dolgokat rólam, de mégis belegondolt, hogy megteheti, mert nem hallom. Ez olyan lenne, mintha én felhívnék valakit a jelenlétében, elkezdenék magyarul beszélni róla úgy, hogy a nevét értené csak, egyébként halvány fogalma nem lenne, mit beszélek. Engem frusztrálna, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnék. Az is rosszulesett, amikor a régi asszisztensem suttogott rólam a tanárokkal, vagy amikor nem tőle tudtam meg, hogy kapok új asszisztenst. Ez a mai történet nem ma kezdődött, ez csak a konfliktus egyik eleme volt. És csak azért tudtam meg, mert valaki volt olyan rendes, és elmondta, amit én nem hallottam. És akkor sem az esett a legrosszabbul, amit megtudtam, hanem a körülmények.

Számtalanszor kerültem már olyan helyzetbe, hogy hiába tudtam, hogy valakivel nagyon el kellene beszélgetnem, nem tehettem meg, mert azzal kiderült volna, hogy tudom azt az infót, amit nem kellene. Ezt utálom a legjobban, hogy ilyenkor mindig elhangzik az, hogy ne mondjam el senkinek, ne csináljak semmit, ne szóljak be, mert akkor kiderülne, hogy valaki továbbítja felém az infókat. Nem is olyan rég kerültem ilyen helyzetbe a maitól eltekintve. Volt egy informátor, aki szállította nekünk a pletykákat valakiről, akit nagyon szeretek, és legszívesebben azonnal ráírtam volna a pletykálókra. De nem tehettem, mert akkor kiderült volna, ki az informátor. Titokban kellett tartani az egészet, nem is oldódott meg. Ami ma történt, az se fog megoldódni, mert nekem nem szabad tudnom róla. Valószínűleg gyűlni fognak a sérelmek, legalábbis benne biztosan, és lehet, hogy egyszer el fogom veszíteni a türelmemet, abból pedig nyilván én jönnék ki rosszul.

És azok után, hogy kibeszélnek, kihasználják, hogy nem hallom, és még csak nem is szabad tudnom az egészről, elkezdenek egy másik szituációban mások felett ítélkezni. Na, akkor nagyon nagy a beszólási faktor.

Nem lehetne ezt egyszerűbben, az igazság útján megoldani?

Széljegyzet | Posted on Szerző: | 1 hozzászólás

Menni vagy maradni?

A honvágy nem ismeretlen számomra. Legalábbis az a fajta nem, amit akkoriban éreztem, amikor hatévesen elkezdtem az általános iskolát Pesten és kolis voltam. Amikor bekerültem, nem kezdtem el rögtön érezni, de az első év vége felé már nagyon húzós volt minden vasárnap este, amikor anyukámnak vissza kellett vinnie a szigorú nevelőtanárok közé, akik nem arról voltak híresek, hogy vígasztaljanak (azért voltak kivételek). A koliban egy folyosóról nyíltak a szobák, és nekem csak a lépcsőházig lehetett kikísérni anyukámat. Ott álltunk a folyosó ajtajában, ahonnan ő indult volna a vonathoz, nekem meg közeledett a vacsoraidő. De szinte soha nem ment sírás nélkül az elválás. Nem akartam elengedni, de tudtam, hogy mennie kell, és minél tovább húztam az időt, annál nehezebb volt mindkettőnknek. De valahogy mindig túléltem. Az, hogy mennyi ideig szomorkodtam még utána, nagyban függött attól, hogy ki volt az ügyeletes tanár, és attól, hogy a gyerekek közül ki volt bent. Volt, hogy sírva aludtam el, vagy hogy hétköznap is rámjött valami. És eleinte még mobiltelefonom se volt, pláne internet. Egy vezetékes telefon volt a folyosón (hadd hallja mindenki, mit beszélgetsz a szüleiddel). Ez a teló esténként folyamatosan csörgött, és eleinte amikor még jól hallottam és szerettem telefonálni, azon versenyeztünk, hogy ki ér előbb a telefonhoz, mert hátha őt keresték, vagy ha nem, akkor legalább odahívhatta azt, akit kerestek. Harmadikban lett mobilom, persze nem érintős, de hatalmas dolog volt, hogy mindennap beszéltem a családommal és bent telefonálhattam a szobában. Egy idő után persze megszoktam a kolit. Nem mondom, hogy megszerettem, rengeteg konfliktusom volt a tanárokkal, állandóan lázadtam valamiért, főleg felsőben. Voltak elég húzós szobaösszeállítások, de nem hagytam magam, és a végére két lánnyal annyira jóban lettem, hogy együtt el tudtuk viselni a kolit. Rengeteget nevettünk, beszélgettünk (villanyoltás után is, nyilván). Ekkor már szívesen mentem vissza, főleg a barátaim miatt. Sokszor hétvégére is bent maradtam, főleg, mert úsztam, és a versenyek akkor voltak.

Természetesen ez a fajta honvágy idővel átalakult. Amikor Magyarországon vagyok, akkor is tele van a naptáram programokkal, nyáron táborok, nyaralások, baráti összejövetelek követik egymást. Már nem is beszélek mindennap a családommal, sőt, inkább chatelünk írásban.

Ha eddig elolvastad, jogos a kérdés, hogy talán honvágyam van? Igazából nem tudom. Nem terveztem erről írni, de egyszer csak bevillant, hogy talán mégis kellene. Folyamatosan gondolkozom különböző témákon, amiket meg lehetne osztani veletek, és van is rengeteg ötletem. De van úgy, hogy valami annyira piszkál, hogy már gondolatban megfogalmazódnak bennem a bejegyzés tételmondatai (hm, csak nem magyar érettségi volt ma? Nekem nem). Kompletten kitalálok egyes részleteket, és addig nem nyugszom, amíg le nem írhatom.

A csereévem elején minden nagyon gyorsan történt. Annyira menni akartam, hogy elkerültek azok az érzések, amelyek például nyáron, a szülinapi bulimon, a barátaimmal körülvéve elhatalmasodtak rajtam. Akkor tényleg kétségbeestem, hogy úristen, egy évig nem látom őket (bár van, akit utána sem). Mindenesetre akkor úgy éreztem, hogy én ezt nem fogom kibírni. Most már tudom, hogy az átmeneti és az állandó hiány között van egy hatalmas különbség, hiszen az előbbi megszüntethető, az utóbbi nem. De ezt akkor még nem tudtam, mert ott a bulin minden rendben volt. Amikor kijöttem, teljesen magába szippantott az itteni élet. Minden nap hozott valami újat, alig voltam elérhető hosszabb beszélgetésekre, és amikor mégis, rengeteget meséltem, amit az otthoniak figyelmesen hallgattak. Nem is éreztem különösebb honvágyat, sőt. Volt egy időszak, amikor kifejezetten előnyösnek tartottam, hogy itt vagyok, mert legalább lefoglaltam magam és elterelődött a figyelmem. Nem könnyű így sem, de ha visszaesek, sokan vannak, akiknek a vállán lehet sírni. De visszatérve, egészen mostanáig elkerült a honvágy. Az első fuvallata talán akkor ért el, amikor Floridába mentünk, pakoltam a nyári ruháimat, amelyeknek még otthoni illatuk volt. De ez csak egy pillanatra merült fel bennem. Persze, ha beszéltem valakivel, belegondoltam, hogy milyen jó lenne személyesen találkozni, vagy ha valaki elmesélte, hogy mit evett, irigykedtem, de ezek az érzések megmaradtak a normális kereteken belül, és nem keltettek túl nagy feltűnést. Mostanában viszont valami változik. Főleg az elmúlt héten történt néhány kisebb dolog, amelyek után úgy éreztem, hogy ez a két hónap, ami hátra van, hosszú lesz. Nem hívtam fel sírva senkit, hogy “haza akarok menni most azonnal”, mert nyilván nem akartam. Mégis, felerősítették bennem, hogy várakozással tekintsek a hazamenetel elé. Mindaz, ami történt a csereévem alatt, összeadódott. A veszteség, az állandó és az átmeneti hiány hatványozódott azokkal az apróságokkal, amelyek történtek múlt héten. Elkezdett hiányozni mindenki, a család, a barátok, az ételek, a szobám, az öt perces útvonal az Andrássyba stb. Az angolom is visszaesett egy kicsit, mert inkább magyarul beszéltem. Elég sokat gondolkoztam az idén nyárra tervezett programjaimon, és késztetést éreztem, hogy konkretizáljak pár dolgot, ami még lehetetlen és nem is jó ötlet, hiszen még itt vagyok. Megbeszéltem magammal, hogy mindent a maga idejében, leállítottam magam, pedig nagyon bennem volt, hogy szervezzem a nyarat.

Talán ezt hívják kultursokknak, amiről sokat beszélgettünk a felkészítőtáborban is. Amikor már nem csak azt látod, hogy minden mennyire jó, amikor az újdonság varázsa elmúlik és felmerülnek akár a kulturális különbségek, akár olyan dolgok, amiket másképp csinálnál, vagy csak egyszerűen kicsit eleged lesz a sok változásból. De azt mondják, hogy ez az érzés természetes. Örülök, hogy legalább azzal, amit most érzek, tudnának azonosulni a cserediákok, és hogy ez a dolog legalább olyan, ami másnál is jelentkezik.

Ugyanakkor van ennek egy másik oldala is. Amikor egyáltalán nem akarom itt hagyni ezt az országot, de főleg a családomat és azokat az embereket, akiket megismertem. Amikor az asszisztensem van velem a suliban, jegyzetel, konvertál, magyaráz, intézkedik, vagy csak egyszerűen beszélgetünk, mindig belegondolok, hogy ez már nem fog sokáig tartani. Egyrészt jövőre nem lesz senki, aki segítsen a jegyzetelésben, másrészt M. annyira színessé teszi a sulit, hogy ha nem kellene korán kelni, még szeretnék is oda járni. Ő nem az asszisztensem, hanem inkább barát. Egy olyan csodálatos ember, akinek az a hivatása, hogy olyan gyerekek mellett legyen, akiknek kicsit nehezebben megy a tanulás. Elviseli, amikor elmegy a türelmem, ami valljuk be, elég sokszor előfordul. És mindezek mellett nagyon sokszor meghallgat és beszélget velem. Aztán ott van a családom, akiknek szintén nagyon sok mindent köszönhetek. Megosztották velem az életüket, befogadtak és szeretnek. Nem várom azt a napot, amikor nélkülük száll fel velem a gép Buffaloban. Nyilván vannak még dolgok, amelyek miatt nagyon szeretnék maradni, de nem tudok mindent felsorolni.

Tudom, hogy ha elérkezik a hazamenetel, otthon is nagyszerű élményekben lesz részem. Az elején majd minden újszerűen hat majd, találkozom mindenkivel, akik most hiányoznak. Unatkozni nem fogok, az biztos. Rengeteg tapasztalattal és egy elég biztos lábakon álló nyelvtudással fogok hazatérni. Ezekért pedig már megérte, hiszen hasznosan töltöm az időmet. Igyekszem ezt a két hónapot is maximálisan kihasználni.

Ilyen kettős érzések vannak bennem mostanában. Az egyik pillanatban mennék haza, a másikban maradnék itt még nagyon sokáig. Kérlek, ne ijedjetek meg. Csak szerettem volna erről is mesélni, mert nem csak a szuper dolgokról kell írni. Szerintem a honvágy természetes és várható volt, csak én gondoltam azt, hogy ha eddig elkerült, akkor ezután is el fog. Igyekszem ezt is a helyén kezelni. Már jobban vagyok és az angolom is visszaugrott a megfelelő szintre. Ma valaki meg is dicsérte, ez pedig nagyon sokat jelent, főleg akkor, amikor azon vagyok, hogy összeszedjem magam. Szóval, azon vagyok…

Széljegyzet | Posted on Szerző: | 1 hozzászólás

Florida!

Szóltam a csigának, aki a bejegyzéseimet szokta írni mostanában, hogy kicsit csipkedje magát, mert lassan ott tartunk, hogy több téma van felírva a jegyzeteim közé, mint amennyi bejegyzés a blogon. Nem szeretnék otthon is olyanokról írni, amiről itt kellett volna. De a csiga fellázadt, a lajhár meg követte (aki a privát üzeneteimre hivatott válaszolni). Úgyhogy kénytelen vagyok átvenni az irányítást.

Következzen a februári és a márciusi szünetem beszámolója így április végén.

Nem vagyok megelégedve a szüneteim történéseivel, legalábbis februárban így gondoltam. A hálaadási szünet elég jó volt, de a karácsonyit nem szeretném átélni még egyszer. Február végén is volt egy szünet az elnökök hete (presidents’ week) alkalmával, és arra számítottam, hogy milyen jól kipihenem magam, írok blogot, válaszolok mindenkinek, üres lesz a gmail fiókom, esetleg még tanulok is egy kicsit az engvidről és esténként olvasok valami izgalmas, hátborzongató skandináv krimit, valami olyat, amit nem este kéne olvasni, és ami után minden ismeretlen hangtól meg fogok ilyedni. Jól is hangzott volna mindez, ha a szünet előtti utolsó szerdán össze nem szedtem volna egy torokgyulladást. Csütörtökön már nem is mentem suliba, mert egészen rosszul voltam. Szerintem nem kell magyaráznom. Azon túl, hogy nem kaptam levegőt, fájt az egész arcom meg a fülem és enni se tudtam, meg nem is éreztem az ízeket. Aztán már annyira fáradt voltam, hogy egyik nap háromig aludtam, és S. már többször is benézett, hogy jól vagyok-e, de azt mondta, hogy nagyon aludtam. Persze azért az éjszaka közepén felébredtem arra, hogy nem kapok levegőt, és nagyon irigyelltem a szobámban lévő növényt, ami tud fotoszintetizálni. A beszélő lázmérőmet is lehetőségem nyílt kipróbálni. Épp egyik barátnőmmel beszélgettem, amikor kikísérleteztem, hogy melyik gomb mire való. Nagyon “logikus” módon persze a menüje nem beszél. De valahogy rájöttem, hogy mit kell megnyomni, csak éppen celsiusra nem tudtam átállítani. Úgyhogy valahányszor mértem a lázam, meg kellett néznem a neten, hogy mennyi lenne celsiusban. Szóval így telt el a hét. Igaz, írtam három bejegyzést is, de nagyrészt ágyban voltam és elég sokat skype-oltam.

Érthető módon a karácsonyi- és a februári szünet után nem vártam semmi különöset a márciusitól. Ez kb. akkor volt, amikor Mo-n kezdődött a tavaszi szünet, csak nekünk húsvét hétfőn már menni kellett suliba. Egy héttel a szünet előtt tudtam meg, hogy Floridában fogjuk tölteni azt a hetet. Igen, Floridában!!! Ez úgy jött, hogy még régebben kérdezte S., hogy hova szeretnék elmenni Amerikán belül. Nem voltak nagy igényeim, hiszen az álmom már megvalósult, itt vagyok az Államokban. De elegem volt már a hidegből, és azt mondtam, hogy Floridába szeretnék menni, de nem gondoltam, hogy megvalósul.

Szóval március 19-én! Indultunk és 26-án jöttünk haza. 19-én Pittsburghben (Pensilvania) szálltunk meg. Ez kb. három órára van Oleantől, és a gépünk korán indult vasárnap. Itt csak annyi említésre méltó történt, hogy a telefonom automatikusan csatlakozott a szálloda wifijéhez. Nem kellett kiválasztanom, ahogy beértünk a szobába, letöltődtek az üzenetek, pedig nem volt bekapcsolva a mobilnetem. Normál esetben csak akkor kapcsolódik automatikusan egy wifihez, ha egyszer kiválasztom és azt megjegyzi. Olyan volt, mintha már valaki járt volna abban a szállodában ezzel a telefonnal. Ki tudja.

Vasárnap Pittsburghból repültünk New York citybe, onnan három óra múlva Orlandoba, ez már Floridában van. Azt vettem észre, hogy a repülésnél valahogy gyorsabban telik az idő. Legalábbis nekem. Nem tudtam elképzelni, mit csináljak három óráig New Yorkban, de ebédeltünk és utána már majdnem beszállási idő volt. Este hatra értünk Orlandoba. Béreltünk egy házat, ahol mindenkinek külön szobája volt. Természetesen alig találtam el a házban. A másik problémám az volt, hogy központilag ment a légkondi, ezért sokszor fáztam. De jó gyors volt a wifi!

Első nap még nem volt meleg, meg mindenki délig aludt, úgyhogy csak a városban sétáltunk. Második nap mentünk Disney worldbe. Négy részre van osztva, mi két napra terveztünk menni és egy nap két parkot látogattunk meg. Ez az első nap nagyon fárasztó volt. Bocsi, hogy ha csalódást kell okoznom, de nekem nem volt akkora hűha Disney world, mint amekkorának beállítják. Nem voltak benne olyan durva hullámvasutak, anno amikor Pesten volt vidámpark, ott is fel lehetett ülni olyanokra, amikre Floridában, sőt még talán több mindenre is. Ezenkívül gondolom nagyon drága a belépő, rengetegen vannak, a fél nap a sorbaállással telik el, és közben minden kisgyerek vagy sikít, vagy sír, és hangosan szól a zene. Szeretek reálisan írni, ez van. Egyébként tényleg volt pár gyors hullámvasút, és nagy köszönet a fogadótesóimnak, akik felültek velem. Sok helyen beengedtek a sor elejére a vakságom miatt. A nap végére már nagyon elfáradtam, hatalmas volt a hangzavar, meg rengeteget kellett sétálni.

A harmadik nap, szerdán az óceánhoz mentünk, úgy hívták azt a részt, hogy Cocoa beach. Ez nagyon jó nap volt. Kicsit fürödtem, de egy idő után tele ment a tüdőm sós vízzel, meg nem is lehetett nagyon messzire bemenni az örvények miatt. Aztán kicsit napoztunk, majd nézelődtünk a boltokban. Nagyon jó fülbevalókat lehetett kapni… Meg még biztos sok mást is. Ettem csokival bevont, kicsit megfagyasztott banánt. Hmmm! Szerintem ilyet házilag is lehetne csinálni.

Csütörtökön Disney world másik két fő parkjában voltunk. Itt már váltottunk nekem disability pass-t, ami igazolta a vakságomat, ezért mindenhol előre mehettem a sorban. Például felültünk egy expedition Everest nevű játékra, ami még hátrafele is ment és nagyon sokat sikítottam. Aztán jöttek a durvábbak, a szabadesés (tower of terror) meg az átfordulós (rockin’ rollercoaster). Ezeket a családom meglepetésnek szánta, de senki nem akart felülni rájuk, ezért a fogadóapukám vállalta be.

Pénteken elmentem fodrászhoz, de amúgy elég rossz idő volt, úgyhogy nem nagyon tudtunk programot csinálni. Szombaton reggel hatkor indultunk a reptérre. Itt volt pár izgalmas rész, például a fogadótesóm a bérelt kocsiban hagyta a headsetjét meg a töltőjét. De végül meglett. Visszafele Atlantában szálltunk át, és csak egy óránk volt rá. Nagyon rohantunk, rengeteg volt a táska, de azért valahogy megoldottuk. Atlanta reptere nagyon nagy, de viszonylag közel volt egymáshoz a két kapu. Este hatra értünk haza, úgy hogy még megálltunk egy étteremben. Itt kértem szívószálat, és azt mondta J., hogy this is the last straw. Angolul a straw a szívószál, és ez a kifejezés kb. annak felel meg, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. Persze csak hülyéskedett.

Úgy gondolom, ez a szünet határozottan jobb volt, mint az előzőek, és nagyon örülök, hogy eljuthattam Floridába is. Nagyon hálás vagyok a családnak, hogy megszervezték, nekem jó emlékeim vannak erről az egy hétről. Lehetne már itt is olyan meleg, mint amilyen ott volt.

Széljegyzet | Posted on Szerző: | Megjegyzés hozzáfűzése

Miből lesz a csere… diák?

Javítva!

Cserediáknak lenni nagyszerű dolog, ezzel nem vitatkozom. Sőt, azt szeretném, ha minél többen részesülhetnének ebben az élményben. Hiszen ez egy életreszóló élmény, tapasztalatokat lehet szerezni általa, megismerni egy másik kultúrát, önállósodni, problémákat megoldani egyedül stb. Ezek miatt fejlődik, változik is az ember, nyitottabb lesz a világra, hiszen hajlandó mást is megismerni a szülőhazáján kívül. Ja és el ne feledkezzek arról, hogy a nyelvtudás is javul, ami szerintem az egésznek az egyik legfontosabb eleme. De szerintem ezeket anélkül is kitaláltad volna, hogy rákattintottál erre a bejegyzésre. Most olyan elemeiről szeretnék mesélni a cserediákságnak, amiket eddig átéltem. Több mint fél év kint tartózkodás után szerintem elég hiteles lesz. Előre szólok, nem csak a jó dolgokat fogom felsorolni, mert igenis fel kell készülni arra, hogy lesznek nehéz részek, legalábbis nálam voltak. Ez nem azt jelenti, hogy bárkit is lebeszélek, hiszen az előbb mondtam, hogy nagy élmény a csereév. Csak jó, ha tudtok néhány dolgot.

Amikor megfordult a fejemben, hogy jó lenne szerencsét próbálni külföldön, nagyon érdekelt mások véleménye. Nagyon spontán indult az egész. Tizedikben a névnapomon elmentünk anyukámmal egy étterembe. Rántott körmöt ettem puliszkával (egyszer élünk) és közben egyszer csak megkérdezte, hogy szeretnék-e cserediák lenni. Szeretném-e követni a legjobb barátnőm példáját. Naná, hogy szerettem volna, már én is gondoltam erre korábban, csak még nem volt elég határozott az elképzelésem. Így, hogy anyukám hozta fel, legalább afelől biztos voltam, hogy ő támogatná az ötletet. Később elmondtam a családomnak és pár barátomnak, de nem igazán terjesztettem, hiszen csak egy elképzelés volt még. Szerencsére nagyon sokan jónak találták az ötletet, de akadt egy-két ellenvélemény is. Például hogy mi lesz velem ott kint egyedül, ha itt is nehézségeim vannak. Hogy egy év túl sok. Vagy hogy miért nem jó nekem Magyarországon. De ezekkel nem kell foglalkozni. Nem lesz soha olyan, hogy mindenki egyetértene azzal, amit csinálsz. Akiknek fontos vagy, azok véleményét hallgasd meg, de az nem azt jelenti, hogy egyet is kell értened vele. Én pl. csak akkor mondtam el a suliban, amikor már megírtam az angol tesztet és elkezdtem kitölteni a papírokat. Hiszen akkor már az legalább biztos volt, hogy a programba felvettek, alkalmas vagyok cserediáknak. Féltem, hogy ha előbb mondom el, és esetleg nem jól alakulnak a dolgok, nekem lesz kellemetlen, hogy korán örültem. Facebookon csak minimális mennyiségű infót osztottam meg, mert egyrészt nem tudtam, mi publikus és mi nem, másrészt ott is veszélyes túl hamar túl sok infót kiadni. A felkészülés időszakában inkább úgy postoltam, hogy leginkább azok értsék, akiknek már meséltem róla. Addig, amíg az osztályban nem mondtam el, facebookra se írtam ki semmit. Akkor volt zűrzavar, amikor az első fogadócsaládom visszamondta. Először kiírtam, hogy elkezdtünk levelezni, aztán két héttel később amikor visszamondták, azt, hogy good times, bad times. Aztán amikor úgy látszott, talált a szervezet egy másik családot, kiírtam, hogy feeling hopeful. Aztán meg hogy szeptember 10, irány Amerika. Aki nem értette, hogy mi van, privátban írtam neki. Amikor kijöttem, kb. minden lélegzetvételemről postoltam, de ahogy telt az idő, egyre kevesebbet. Mostanában inkább megosztok dolgokat vagy feltöltök képeket, de nem írom ki minden egyes dolgozatom eredményét, mert már nem lenne érdekes.

Az elején amikor megérkeztem, nagyon jól éreztem magam. A sok várakozás miatt nagyon menni akartam, ezért elkerült a hiányérzet. Akkor még minden új volt, mindent meg kellett szoknom, mindennap megismertem új embereket, mentünk sokfelé a városban, kíváncsian vártam, mi lesz a vacsora és hogy fog-e ízleni, esténként beszélgettem a fogadócsaládommal. Ez egy nagyon jó időszak volt.

Aztán jönnek az első nehézségek. Igaz, hogy én már a második napon soha nem tapasztalt fáradtságot éreztem, de ez még mind semmi volt az iskolához képest. Akkor úgy éreztem, képtelenség megérteni és beszélni angolul, hogy fogok dolgozatokat írni, hogy fogok tanulni, hogy lesznek barátaim, nulla az angolom, semmire nem elég, és úristen. Nem kérlek meg arra, hogy ne aggódj ezen, mert úgyis fogsz. Nekem is mondták, hogy ne akadjak ki, és nagyon rosszulesett, de erről már írtam. Ehhez még hozzájött, hogy nem tudtam beosztani az időmet. Sokat szerettem volna lenni a fogadócsaládommal, de a barátaimmal is, csak a kettő együtt nem ment. Ráfoghatnám az időeltolódásra meg a sulira, de nem biztos, hogy tényleg azok miatt történt. Utólag visszagondolva sokat segített az angolom fejlődésén, és mindenki megértette otthon, hogy miért voltam kevesebbet elérhető. Csak ugye amikor megígéritek valakivel egymásnak, hogy majd beszéltek, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem veszi fel… Na, az kegyetlen érzés. Visszatérveszerintem nem kell szabályokhoz kötnöd magad azzal kapcsolatban, hogy kivel mikor beszélj és mit csinálj. Nálam nincs erre kijelölt nap vagy ilyesmi. Amikor úgy érzem, hogy szükségem van az otthoniakra, felhívom őket. Igaz, az elején tartanod kell magad valamihez, az nem jó, ha órákig beszélgetsz az anyanyelveden. Legalábbis nekem olyankor mindig visszaesett az angolom. Ezenkívül a sok skype-olás, főleg az elején, kiválthatja, hogy hiányozzanak. Szerintem az elején annyi minden történik veled, hogy nincs is nagyon időd beszélgetni. Viszont nem szabad elhatárolnod magad. Legyél elérhető, mert bárkinek bármikor szüksége lehet rád, bármikor történhet valami fontos, ami alól nem húzhatod ki magad azzal, hogy hát te most cserediák vagy és más dolgod van. Ha valaki beszélni akar veled, adj neki lehetőséget, lehetőleg minél hamarabb. Nem szabad különválasztani a csereévedet az otthoni életedtől. Nyilván itt is meg kell találni az arany középutat, de szerintem ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Fontos azonban, hogy a problémák ide is elérnek és felülírhatják azt a tényt, hogy cserediák vagy. Először nem is gondoltam erre, de aztán… Szerencsére nagyon sok segítséget kapok a fogadócsaládomtól is, ami nagyon fontos, hiszen velük élek, az a jó, ha szoros a kapcsolat. Ez nálunk megvan. Ha arra van szükségem, meghallgatnak, de ha egyedül akarok lenni, azt is tolerálják. Ne aggódj azon, hogy mennyit ossz meg velük. Ezt is érezni fogod, hogy ők hogy állnak hozzád, hogyan kezelnek, mennyire tartozol úgymond közéjük. Hú, jól eltértem, de a lényeg, hogy a problémák előbb vagy utóbb felbukkannak. Akár a csereévvel kapcsolatban, pl. iskola, nyelvtanulás stb, akár azon kívül.

Egy idő után azonban belerázódsz majd. Meglesz a napi rutin, hogy mikor tudtok együtt lenni a családdal, mikor van időd skype-olni. Ezzel együtt a kezdeti problémák is megoldódnak és a nyelvtudásod is fejlődik. Én kb. hálaadás után éreztem, hogy valami változik. Akkor vettem észre, hogy kevésbé fárasztó az angol, hogy folyamatosabbá válik a beszédem, hogy jobban tudom váltogatni a magyart és az angolt. Ekkor kezdtem kapni a visszajelzéseket a fejlődésemről. Először olyanoktól, akikkel nem találkoztam mindennap, de ami a legjobb, hogy egy idő után a szűk család is észrevette, holott ők mindennap hallanak. Aztán már én is észrevettem és abbahagytam az elégedetlenkedést. Pozitív értelemben büszke voltam magamra, hogy már ilyen jól ki tudom fejezni magam. Úgy szoktam mondani, hogy eleinte arra kellett figyelni, hogy a nyelvtan és a szavak is a helyükön legyenek, mostanában meg már a mondanivalóm tartalmára fektetek nagyobb hangsúlyt.

Engem a kisebb sikerek is nagyon motiváltak. Akár egy könnyen megértett fejezet az éhezők viadalából, egy jól sikerült dolgozat, főleg, ha alábecsültem, az első olyan vacsorák, ahol nem csak ültem és ettem, hanem hozzá is tudtam szólni a témához, vagy az első olyan beszélgetések a diákokkal, amelyek már nem voltak kellemetlenek, mert megértettem őket.

A barátkozás se könnyű, bár ez nyilván attól is függ, hogy ki mennyire nyitott. Nekem idő kell ahhoz, hogy valakit pl. meghívjak, fel kell mérnem, hogy van-e elég közös témánk vagy hogy egyáltalán milyen az illető személyisége, és ez a suliban nem igazán hatékony. Ezért használom a facebookot, mert ott egyrészt egyenlő esélyekkel indulok, másrészt jobban lehet ismerkedni szerintem. Neked is ajánlom. Cl-val például sms-ben kezdtünk el beszélgetni. És persze amit már szintén írtam, hogy a nyelvtudás is nagyon sokat számít a barátkozásnál is. Eleinte úgy éreztem, hogy az itteni diákok kevésbé nyitottak rám, pedig lehet, hogy elhamarkodottan és rosszul ítélkeztem. Most már úgy gondolom, ugyanolyanok, mint otthon. Van, aki nem ijed meg és nyitott, mások félénkebbek. Ez természetes, hiszen Olean egy kisváros, nem biztos, hogy mindenki találkozott már például vakokkal. De ha a fogyatékosságaim mellé még a nyelvüket se értem rendesen, naná, hogy frusztráltak lesznek. Én is az lennék.

Most, hogy a vége felé közeledik az év, nálam is előjött a hiány. Ez egyfajta kettős érzés, mert ha a hazamenetelre gondolok, szeretném is meg nem is. Igen, mert már hiányzik a család meg a barátok. Tudom, hogy ha hazamegyek, akkor sem fogok unatkozni, hiszen már elkezdtem szervezni a nyarat, hogy mindenkivel tudjak találkozni. Amikor így tervezgetünk, nagyon nehéz. De amikor itt ér valami jó élmény, vagy ha belegondolok, hogy milyen kevés időm van már itt, ugyanúgy elszomorít, hiszen nagyon sok értékes embertől kell majd elköszönnöm június végén. Ez az időszak nem könnyű, hiszen szeretnéd a lehető legtöbbet kihozni a maradék idődből, ugyanakkor repülnél haza megölelgetni mindenkit, akiket egy éve nem láttál. Viszont jó esetben nem fejeződik be a történet azzal, hogy hazamész, csak akkor majd nem a barátaiddal fogsz skype-olni, hanem a volt fogadócsaládoddal. Ők fogják olvasni a postjaidat arról, hogy mi történik veled, ők lesznek azok, akiknek mesélni fogsz a mindennapi életedről.

Amire még rájöttem, hogy nem mindig könnyű egy másik család része lenni. Az első időkben még új vagy, mindent meg akarnak mutatni, megismeritek egymást. De ahogy jönnek a hétköznapok, kicsit változnak a dolgok. Engem ugyanúgy kezelnek, mintha mindig hozzájuk tartoztam volna, és ezért nagyon hálás vagyok. Viszont megismered a belső dolgokat is. Hogy milyen, amikor fáradt mindenki, és időnként végig kell hallgatnod egy-egy kisebb veszekedést. Hiszen mindenhol vannak konfliktusok és a hétköznapokban nem mindig minden olyan idilli, mint amikor csak vendégségben vagy valahol. Lesznek dolgok, amiket ellesel tőlük, hogy a saját életedbe és beépíthesd őket. De nem biztos, hogy mindennel egyetértesz vagy hogy mindent úgy csinálnál, ahogy ők. És itt jön az, hogy ki mennyire tud alkalmazkodni a másikhoz. Nekem például Magyarországon öt percig tartott elmenni a suliba, ezért egyedül jártam, csak annyi volt, hogy mindig át kellett kísérnie valakinek az úttesten, mert ugye nem hallom a forgalmat. Ennek ellenére beoszthattam az időmet. Ha később kezdtem vagy ha hamarabb végeztem, nem volt kérdés, hogy ki jöjjön értem. Kilencedikben mindig kísért valaki, mert akkor még féltem egyedül közlekedni. Amikor tizedikben először végigmentem az útvonalon, kicsit megéreztem az önállóság szelét. Aztán jöttek az egyedül utazások Magyarországon belül, de ez más téma. Itt viszont mivel messze lakunk és nincs tömegközlekedés, várni kell egymásra. Nem tudunk csak úgy hazasétálni a fogadótesómmal. De nem tudok ellene mit tenni, el kellett fogadnom, hogy nem körülöttem forog a világ. Viszont ők is alkalmazkodtak hozzám, például igyekeznek hangosan beszélni még akkor is, ha nem hozzám szólnak, vagy olyan programokat kitalálni, amelyek nekem is élvezhetők. Nagyon örülök, hogy megosztották velem az életüket. Van, hogy nevetünk, de akadnak súrlódások. Én mindennel együtt nagyon szeretem a fogadócsaládomat és ezt ők is tudják.

Ha te is azt választod, hogy ez az éved ne számítson bele a bizonyítványodba, nem kell majd aggódnod a jegyeid miatt. Végre lesz egy év, amikor nem purcansz ki a hajtástól, főleg félévkor. Itt egyrészt negyedévek vannak, ami szerintem könnyebb, mert kevesebb anyagot foglal magába. Igaz, hogy én elég sokat tanulok, de a dogák előtt nem izgulok, mert nincs tétje. Van, hogy néhányat meg se írok, ha nagyon nehezek, pl. angolból. A tanulást viszont most az egyszer nem tartom megerőltetőnek, hiszen kevesebb is az anyag és nem befolyásolnak semmit a jegyeim. Én nem is nagyon ajánlom, hogy kreditekért csináld, mert ennek az évnek nem arról kell szólnia szerintem, és az elején nem lesz könnyű megérteni a tananyagot. Ha még számon is kérik, akkor csak frusztráltabb leszel miatta. Persze ezt nem nekem kell eldönteni, csak azt mondom, ami a véleményem.

Éééés most jön a legjobb rész! Elhalaszthatod az érettségit. Ugye, milyen jól hangzik? Na jó, nem kell komolyan venni, ennél sokkal fontosabb előnyei is vannak a csereévnek. De kétségtelen, hogy ez is egy fontos szempont, legalábbis nálam. Nagyon sok szempontból nem lett volna jó, ha most érettségiznék, többek között azért sem, mert nem éreztem úgy, hogy elég érett vagyok hozzá. Hezitáltam volna az egyetemi jelentkezést illetően, és a tudásommal kapcsolatban is bizonytalan lettem volna. Nagy lett volna rajtam a nyomás, hiszen még nyelvvizsgám sincs, és az angolom se volt még olyan jó év elején. Ehhez még hozzájött volna a többi tantárgy, a jegyzetek hiánya, stb stb. Nekem még kellett ez az egy év, hogy eldöntsem, mit szeretnék, hogy jövőre egy másik osztályban, részben új tanárokkal folytassam a gimnáziumot, remélhetőleg tanulva az előző évek hibáiból. Most már elég felkészültnek gondolom magam ehhez. De bele se gondolok, mi lett volna, ha valami miatt mégse jöttem volna ki. Akkor pár hét múlva rám is lecsapna az érettségi. Úgyhogy mindenkinek nagyon fogok szurkolni, akik idén csinálják.

Remélem, nem hagytam ki semmit. Még egyszer hangsúlyozom, hogy külföldön élni életreszóló élmény. Ha teheted, ne hagyd ki, mert nagyon megéri. A kevésbé jó részeit csak azért írtam le, hogy teljes képet kapj. Nem lesz mindig minden tökéletes, de ha otthon maradnál, akkor is ez lenne a helyzet. Én egy percig se bántam meg, hogy kijöttem. A legtöbb problémám megoldódott, az angolom szépen fejlődik, sok-sok tapasztalatot szereztem, amelyek formálták a személyiségem és a jövőmre is biztosan hatással lesznek majd.

Széljegyzet | Posted on Szerző: | Megjegyzés hozzáfűzése