Az igazság útja; meg aki letér róla

Nem akartam mostanában szókimondó bejegyzést írni, mert volt elég az utóbbi időben. Bár vannak ötleteim olyan témákra, amelyekkel fel lehet kavarni az állóvizet, de ezeket nem lehet akármikor megírni, és mostanában nem éreztem késztetést a véleményem megfogalmazására. De ma történt valami. Nem fogom konkrétan leírni, de az általános jelenséget be fogom mutatni és szerintem nem lesz ismeretlen számotokra. Direkt nem engedtem a kísértésnek, hogy az eset után egyből megírjam, mert gondoltam, ha várok, akkor jobb lesz. De túl sok minden van már bennem ahhoz, hogy szó nélkül elmenjek mellette.

Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, ahogy senki más sem az. Vannak emberek, akikkel jóban vagyok, másokkal kevésbé, hiszen nem vagyunk egyformák, és lehet, hogy amit x szeret bennem, y nem bírja elviselni. Nyilván nem lehet mindenkit szeretni, nekem is vannak olyan emberek, akikkel egyszerűen nem jövünk ki jól, mert csak. Nem is lehet mindig értelmes magyarázatot adni erre. Nyilván én sem várom el, hogy mindenki szeressen. De azt elvárom, hogy ha valakinek problémája van velem, nekem mondja el. Én is igyekszem így tenni másokkal, és ha harmadik félnek beszélek valakiről, akkor is olyanokat mondok el, amiket akkor is elmondanék, ha az illető hallaná, vagy már tudja is azokat a dolgokat. Mivel nem vagyok tökéletes, biztosan hibáztam ilyen téren én is az életem során. De tanultam belőle és most már megmondom a véleményem, amint látjátok. És ha én így teszek, akkor igenis, másokban is legyen ennyi, mert ez így korrekt. Ha nem tudom meg, hogy mit gondolnak rólam, nem is tudok változtatni azon, amin lehet, hogy tényleg kellene. Ha elmondaná mindenki a problémáját, akkor legalább az esélyt megadnák, hogy elintézzük a konfliktust, és nem ilyen aljas módon történnének a dolgok. Tudom, hogy az emberek nem szeretik a szókimondó stílust és az őszinte véleményt, sokan megsértődnek, ezáltal hajlamosak vagyunk elhallgatni azt. Jó, tényleg vannak olyan helyzetek, amikor nem a legjobb megoldás szólni, de akkor miért nem tartja mindenki magában? Egy harmadik félnek nyilván könnyű beszélni róla, csak van egy kis bökkenő. Egyszer úgyis visszajut. Tudom, milyen, amikor benne van a pakliban, hogy amit elmondok, kiszivároghat. Ezért megkímélem magam attól, hogy ezen izguljak. Inkább azokhoz juttatom el az információkat, akikre tartozik.

Ennek egy haladó változata, amikor már annyira bátrak, hogy a jelenlétemben beszélnek ki. Ehhez pedig az az aljas gondolat is meg kell fogalmazódjon bennük, hogy “úgysem hallja”. Ilyen szempontból könnyű dolguk van, mert bármit mondanak közvetlenül mellettem, ha elég halkan teszik, nem fogom észrevenni. És ez még jobban fáj, mint az, hogy ha valaki nem őszinte velem. Mert nem elég, hogy valami zavarja velem kapcsolatban, még ki is használják az előnyüket. Ez az, amivel még kevésbé tudok mit kezdeni. Nem érdekelne ez az egész, ha kivesszük belőle azt, hogy ott ültem a közvetlen környezetében valakinek, aki ezt nagyon jól tudta. Viszont azt is tudta, hogy nincs esélyem meghallani, amit mond. És nem mondott egetrengető dolgokat rólam, de mégis belegondolt, hogy megteheti, mert nem hallom. Ez olyan lenne, mintha én felhívnék valakit a jelenlétében, elkezdenék magyarul beszélni róla úgy, hogy a nevét értené csak, egyébként halvány fogalma nem lenne, mit beszélek. Engem frusztrálna, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnék. Az is rosszulesett, amikor a régi asszisztensem suttogott rólam a tanárokkal, vagy amikor nem tőle tudtam meg, hogy kapok új asszisztenst. Ez a mai történet nem ma kezdődött, ez csak a konfliktus egyik eleme volt. És csak azért tudtam meg, mert valaki volt olyan rendes, és elmondta, amit én nem hallottam. És akkor sem az esett a legrosszabbul, amit megtudtam, hanem a körülmények.

Számtalanszor kerültem már olyan helyzetbe, hogy hiába tudtam, hogy valakivel nagyon el kellene beszélgetnem, nem tehettem meg, mert azzal kiderült volna, hogy tudom azt az infót, amit nem kellene. Ezt utálom a legjobban, hogy ilyenkor mindig elhangzik az, hogy ne mondjam el senkinek, ne csináljak semmit, ne szóljak be, mert akkor kiderülne, hogy valaki továbbítja felém az infókat. Nem is olyan rég kerültem ilyen helyzetbe a maitól eltekintve. Volt egy informátor, aki szállította nekünk a pletykákat valakiről, akit nagyon szeretek, és legszívesebben azonnal ráírtam volna a pletykálókra. De nem tehettem, mert akkor kiderült volna, ki az informátor. Titokban kellett tartani az egészet, nem is oldódott meg. Ami ma történt, az se fog megoldódni, mert nekem nem szabad tudnom róla. Valószínűleg gyűlni fognak a sérelmek, legalábbis benne biztosan, és lehet, hogy egyszer el fogom veszíteni a türelmemet, abból pedig nyilván én jönnék ki rosszul.

És azok után, hogy kibeszélnek, kihasználják, hogy nem hallom, és még csak nem is szabad tudnom az egészről, elkezdenek egy másik szituációban mások felett ítélkezni. Na, akkor nagyon nagy a beszólási faktor.

Nem lehetne ezt egyszerűbben, az igazság útján megoldani?