Egyszer és mindenkorra leszögezném, nem azért mondom meg a véleményem bizonyos dolgokról, mert kint vagyok az Államokban és ezáltal úgy érzem, nekem mindent szabad. Pont egy ilyet kaptam a héten, csak mert nem értettem egyet valamivel egy csoportban, és ahelyett, hogy szépen mentem volna a többiek után, el mertem mondani, hogy én mit gondolok, és a like-ok számából meg a történtek utáni beszélgetésekből láttam, hogy nem vagyok egyedül az ellenvéleményemmel. De akinek kicsit eltér a véleménye a többségtől, azt nem szeretik és elkezdenek személyeskedni. Például ezzel, hogy nem kéne ekkora számnak lennie csak azért, mert kijutottam Amerikába. Nos, megsúgom, hogy a legtöbb témáról, amivel kapcsolatban itt fejtettem ki az álláspontomat, Amerika előtt is megvolt a véleményem. Annyiban segített hozzá ez a tény, hogy ha nem lennék itt, nem kezdtem volna el blogot írni, hiszen akkor valószínűleg az érettségi tételek fölött görnyednék, abban meg semmi blogolásra méltó nincs. Na jó, jövőre biztos fogok írni az érettségiről.
Ígérem, most nem fogok semmiért beszólni, sőt. Elhatároztam, hogy ha már páran ennyire össze akarnak engem hozni Amerikával, megpróbálom bátorítani azokat, akiknek hasonló nagy volumenű terveik vannak, de valamiért nem merik megvalósítani őket. Tehát senkit nem nézek le azért, mert nincs itt.
Amikor elmondtam a külvilágnak, hogy cserediák szeretnék lenni, nagyon sokan támogattak és biztattak. Nyilván nem mindenki értett egyet a terveimmel, volt, aki próbált lebeszélni, de nem foglalkoztam vele. Eleinte csak a családom meg egy-két barátom tudta, aztán néhány tanárom. Az angoltanáromnak elég viccesen üzentem meg. Tizedikben írtunk a jövő időből tz-t, és az egyik feladat az volt, hogy írjuk le, mit csinálunk jövő ilyenkor. Én szeretem az igazat írni az ilyen feladatoknál, pedig tudom, hogy nem ez a lényeg. Azt írtam, hogy jövőre ilyenkor (tehát 2015 márciusa körül) valószínűleg készülni fogok a csereévemre. Zárójelben hozzátettem, hogy igazat beszélek. Amikor kijavította a dogát, utána meséltem róla ré-szletesen. Az osztály akkor tudta meg, amikor megírtam az angol szintfelmérőt. Amikor már sokan tudták és sorra vettem a jelentkezés akadályait, és később amikor elkezdtem a blogot, nagyon sok olyan visszajelzést kaptam, hogy milyen bátor dolog volt kimenni. Hogy ez még jó látással és hallással is nehéz lenne, de én sorra megoldok mindent a fogyatékosságaim ellenére is. Más vakoktól is hallottam ilyet. Sőt, azt is mondták, hogy felnéznek rám és tisztelnek mindazért, amiket elértem. Mindez nagyon jólesik és nagyon köszönöm. Írtam már, milyen jólesnek az olvasói visszajelzések. Amikor valaki arról ír, hogy szereti az írásaimat, ne hagyjam abba stb. Higgyétek el, nem az számít, hogy hányan osztották meg vagy like-olták a bejegyzéseiteket, hanem az, hogy az olvasók mit mondanak. Jó, nyilván jó jel, ha sokan osztják, de engem nem ez érdekel. Tudjátok, hogy én nem teszem ki a bejegyzéseimet a saját falamra, nem erőltettem rá senkire, hogy “itt van, kattints már rá”, tehát csak és kizárólag szájról szájra terjed a blog. Nem is kaptam sok megosztást összességében, de nem is kértem. Mindenkinek a szíve joga, hogy kinek ajánlja és mi a véleménye róla. A privát visszajelzések az igazán értékesek.
Egyáltalán nem várom el senkitől, hogy felnézzen rám. Egyrészt nem ezért csinálom, hanem mert nekem ez így jó. Külföldön szerettem volna tanulni, és ezt a tervemet addig vittem, amíg meg nem valósult. És mint tudjátok, itt is van néhány megoldanivaló probléma. Amikor először elintéztem valami nagyobb dolgot, nagyon megdicsértek otthonról, hogy le a kalappal, hogy egy totál idegen országban, ismeretlenek között nem az anyanyelvemen megoldottam valamit. Ez nekem evidens volt, mert szerintem valahogy bele van kódolva a dns-embe, hogy meg kell oldani, amit lehet. Nem úgy fogtam fel, hogy ezért elismerés járna. Azóta is sokan dicsérnek, ami persze jólesik, mert mindenkinek jólesik, de nem érzem magam magasabb szinten azért, mert itt vagyok. Nem vagyok álszerény. De tényleg csak azért jöttem ki, mert ez volt az álmom és meg akartam valósítani.
Egy pillanatig se gondoltam azt, hogy esetleg a fogyatékosságaim miatt nem sikerülhet. Ez részben azért volt, mert tudtam, hogy a szervezetnek, aki kijuttatott, volt már ilyen téren tapasztalata. Attól kicsit tartottam, hogy lesz-e olyan család, akik vállalnak, de úgy voltam vele, Amerika elég nagy, csak találnak valakiket. Azzal tisztában voltam, hogy lesznek nehézségeim. Hiszen soha nem lehetek teljesen önálló, és a hallássérülésem nagyban akadályozza a kommunikációt. Valahányszor ezeket a kérdéseket tették fel nekem, azt mondtam, hogy nehézségek mindenhol lesznek, a magyart se értem, az Andrássyban is sokkal több energiámat felemésztette a tanulás, Magyarországon is problémáim voltak a közlekedéssel stb. Csak annyi lesz a különbség, hogy itt eleinte nem ismerek majd senkit. De a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, és minél többet oldunk meg, annál rutinosabbak leszünk. Amikor repültem, akkor is csak olyanoktól féltem, mint mindenki más. Imádok repülni, de annyi macera van vele, hogy szerintem ez a legstresszesebb utazási mód. Nem mindegy, mekkora a táskák mérete és súlya, a kézitáskába nem kerülhet folyadék, átszállás esetén para, hogy ne késsen a következő gép, a végállomásnál meg hogy megvan-e a bőrönd. A személyzet mindenhol segített, még a mosdóba is elkísértek. Jó, Washingtonban az átvizsgálás elég izgalmas volt a szigorú biztonsági őrök kérdéseivel meg a 10000 dolláros félreértésemmel, de túléltem és mostanra egy jósztori lett belőle. Most, hogy itt vagyok már fél éve, átéltem pár dolgot, és bizony voltak, amelyek nem történtek volna meg, ha mind az öt érzékszervem hajlandó lenne működni. Azonban ezen fölösleges szomorkodni, mert az agyam jól működik és mindig születik valami megoldás. Ha szükségem van rá, kérek segítséget. Az nem szégyen, bár azt is meg kell tanulni és van még hova fejlődnöm ilyen téren. De nem panaszkodhatom, jól megy a suli, jól tudok angolul, van egy szuper fogadócsaládom, egy kiváló asszisztensem, és még sok kedves ember, akik segítenek akár itt, akár otthonról. Nem csinálok semmi különöset, csak sokezer km-re Magyarországtól töltök egy kis időt. Nyelvet tanulok, tapasztalatokat szerzek. Vakon és hallássérültként. Ez tényleg olyan szenzációs?
Szerintem egyáltalán nem vagyok bátor. Csak álmodtam egy nagyot és addig küzdöttem, amíg meg nem valósult. Azt nem mondom, hogy könnyű volt, de senki nem mondta, hogy az lesz. Azzal, hogy jelentkeztem az Andrássyba, elkezdődött ez a folyamat. Becsöppentem egy 34 fős osztályba, én voltam az egyetlen fogyatékossággal élő. A beilleszkedés mellett a tanáraimmal összhangban ki kellett alakítani különböző tanulási stratégiákat. Szinte minden tantárgyhoz másfélét. Amikor felvettek, ráadásul az eurofaktra, akkor is mindenki el volt ájulva, mert az Andrássy elég erős sulinak számít, és milyen nagy dolog, hogy bekerültem. Hát, a matek felvételim ponthatáros lett.xD Ezt már akkor se értettem, hiszen én csak csináltam a dolgom. Aztán amikor elkezdődött a suli és jöttek a nehézségek, kicsit megijedtem. Kicsit nagyon. De szép lassan hozzászoktunk az új helyzethez. Ahogy megszerettem az angolt, úgy kezdett megfogalmazódni bennem a csereév gondolata, amit végül megvalósítottam. És gondolom, nem ez volt az utolsó küldetésem.
Szóval innen is azt üzenem mindenkinek, de főleg a fogyatékossággal élőknek, ne féljetek megvalósítani az álmaitokat. Csak az a fontos, hogy valami reálisat válassz. Én se fogok jogosítványt szerezni vagy felvételizni a zeneakadémiára. Elég vicces lenne.xD Ha megvan a cél, amit el akarsz érni, ne húzd le magad azzal, hogy a problémád miatt nem sikerülhet. Ha reálisak az elképzeléseid, mint például nekem, akkor menni fog. Persze nem azonnal. Ez lehet, hogy eltántorít majd, vagy úgy érzed, hogy nem fog összejönni. Sajnos nem mehet minden simán, például nekem is visszamondta az első család. Sőt, a legelején Amerika is kétséges volt, más országokat is ki kellett választanom. Sokat kell majd küzdened, és ahogy haladsz a procedúrán, lesznek olyan mérföldkövek, amelyek előtt figyelmeztetned kell magad, hogy benne lehet a pakliban, hogy nem sikerül. Például nálam ilyen volt az angol szintfelmérő, a vízumigénylés és persze amikor vártam egy új család jelentkezésére. És ha magát a célt elérted, akkor jön még csak a neheze. Az elején minden új, de aztán jönnek a hétköznapok a kihívásaikkal. Viszont ha valamit tényleg nagyon szeretnél, nem fogod engedni, hogy ezek a dolgok – meg persze a kívülállók megjegyzései – eltántorítsanak. Egyet jegyezz meg. Attól, hogy van valamilyen fogyatékosságod, nem kell lemondanod az álmaidról. Ha reálisak, akkor ez a tény nem fogja befolyásolni őket. Legfeljebb motivál, hogy csak azért is megcsinálod. Adj egy kis esélyt magadnak!
Lehet, hogy ez így kimondva szenzációsnak hangzik, hogy vakon és hallássérültként Amerikában vagyok. Kilenc hónapig. Húúú, milyen hosszú idő (amúgy nem). Egyedül, idegen környezetben, fogadócsaládnál, angolul. De szerintem egyáltalán nem nagyszerűbb ez, mint más dolgok. Ezért nem érzem magam többnek senkinél és ezért ne emeljétek magasabbra az én történetemet másokénál. Inkább gondolkozzatok el rajta, nektek van-e hasonló álmotok és ha igen, kezdjetek el cselekedni. Higgyétek el, megéri.
picitucsok 