Amerikában is vannak hibák a fogyatékossággal élők integrációját illetően. Jó, hogy múltkor pont a hátrányokról írtam, így ez a bejegyzés se lóg majd ki annyira a sorból. Reggel még nem terveztem írni, mert egyáltalán nem számítottam arra, ami történt, de hát az élet szüli a legjobb írásokat, és kit érdekel, hogy a jegyzeteim nem fogynak.

Szóval még ezer éve meséltem, hogy felvettem második félévre egy új tantárgyat, a health-t, aminek a szintje kb. a magyarországi alap biosz és a fakt között van. Ha szorgalmasabban frissítettem volna, leírtam volna a szépségeit és a nehézségeit. Nagyon érdekes dolgokról tanultunk, például a különböző drogokról, szexuális úton terjedő betegségekről, fogamzásgátlásról, evési zavarokról stb. Rengeteg videót néztünk főleg a káros szenvedélyekről. Sőt, egyik órán egy aidses hölgy tartott előadást. Nagyon élveztem, hiszen érdekel a biosz meg az egészségtan. Nagyon nehéz volt azonban tanulni. Egyrészt a tanár nagyon gyorsan beszélt és járkált fel-alá, hiába figyelmeztettem, hogy ne tegye. Ezenkívül nekem külön meg kellett tanulnom az adott témához tartozó szavakat angolul, bár ez kihívást jelentett. Az asszisztensem szorgalmasan scannelte a tankönyvet, mert ugye írtam, hogy más megoldás nem volt, és a tanárt nem igazán érdekelte, honnan tanulok, hiszen nem kapok kreditet. Viszont feltöltötte a powerpointokat, sőt, még a tanmenetet is nyilvánosságra hozta hetekre lebontva, így tudtam követni, mikor van dolgozat. Mondjuk szerintem senki más nem ment fel az oldalára, de ez nem az én bajom. Írtam is a teszteket év közben, persze a tanár ezeket se adta át elektronikusan, mondván, hogy ő azt nem tudja, hogyan kell. Üdv a 21. században. Ezért az asszisztensem olvasta fel a kérdéseket, mintha a számítógép nem is létezne. Persze nem tetszett ez így, de van az az állapot, amikor nem tudsz mit csinálni, mert csak elutasításba, ellenállásba és nemtörődömségbe ütközöl. Nagyon sokszor tapasztaltam már ezt, mióta integrációban tanulok. Egy ideig próbálkozom, türelmes vagyok (vagy legalábbis próbálok az lenni), hiszen nem vagyunk egyformák, nem mindenki ugyanolyan kreatív. De amikor azt látom, hogy bármit mondok, siket fülekre talál (hogy stílusos legyek), akkor kénytelen vagyok félretenni a háborgó igazságérzetemet és beletörődni, hogy az adott tanár által javasolt – a számára könnyebb – megoldásnak számomra is megfelelőnek kell lennie. Tipikus példa, amikor valaki nem képes összeállítani nekem egy feladatsort a témazáróhoz, hanem egy külön időpontban lefeleltet. Mert neki sokkal könnyebb, nem kell foglalkoznia azzal, hogy az én dolgozatomat külön kell kijavítani és értékelni. Az, hogy nekem mi a jobb, már másodlagos. A health tanárnál is azt láttam, hogy hajthatatlan, úgyhogy örültem annak, hogy legalább a jegyzeteit elérhetővé tette.

Azonban május 12-én valami megváltozott. Akkor módosította utoljára a ppt-s menüpontot az oldalán, le is szedtem az újakat, aztán vártam, mert pár nap után újra fel szokott tenni egy adagot. De nem tette. Szinte mindennap benéztem, nehogy lemaradjak valamiről, de nem történt újabb feltöltés. Megkérdeztem tőle, hogy mikor fogja frissíteni az oldalt, mert már jól elhaladtunk az anyagban, és kb. nem értette, hogy miről beszélek. Megint vártam, nem akartam türelmetlenkedni meg elégedetlenkedni, elvégre nem is kapok kreditet, nem is jegyzetelek, akkor meg maradjak csendben és várjak a soromra. Mivel azonban nem történt semmi előrelépés, megint beszéltem vele. Akkor már M. is ott volt, és ő is mondta, hogy tényleg szükségem van a jegyzetekre. Azt mondta, hogy nem írunk már ebben az évben dogát, csak az év végi vizsgát, de azt nekem úgyse kell. És hogy ő már nem fogja a további anyagokat feltölteni. Egyrészt nem értettem, miért nem, ha eddig nem volt semmi probléma ezzel, sőt, az utolsó feltöltött anyagokból se írtunk már. Ha a többieknek nem akarja odaadni, miért nem osztja meg csak velem? Erre se volt hajlandó, pedig szerintem nem nehéz rámásolni pár file-t a pendrive-omra. Én tényleg csak tanulni akartam a jegyzeteit, mert az órán nem értek semmit, és érdekelt volna az a sok információ, amit már nem töltött fel. Tanulni akartam, ennyi volt az egész. Nem azért jöttem el ilyen messzire, hogy lógassam a lábam csak azért, mert nekem úgyse számít ez az év hivatalosan. Inkább értékelnie kellett volna, hogy tanulok, mert szerintem az osztály nagy része nem is jegyzetelt, pedig semmi nem akadályozta volna meg őket ebben. Nem ő volt az első tanár, aki elintézett annyival, hogy nem kell tanulnom, mert úgyse kapok bizonyítványt. Csakhogy engem nem lehet elintézni ezzel, sőt, inkább csak még elszántabbá tesz ez a hozzáállás. Mert nem vagyok hajlandó csak úgy beletörődni az ilyen dolgokba. Engem ez egyszerűen idegesít, és nem csak magam miatt. Én csak egy vagyok az integráltak közül, de vajon hány diáknak törték már le a lelkesedését az ehhez hasonló megjegyzések, és vajon hányan gondolják azt, hogy kevesebbek, csak azért, mert a nem megfelelő feltételek mellett hiányt szenvednek valamiben? Vagy egy idő után el lehet ezt engedni és rábólintani, hogy “hát legyen?” Remélem, nem, mert akármennyire rosszul érzem magam ilyenkor, legalább érdekel a dolog. Én ezeket a helyzeteket inkább lekicsinylőnek, megalázónak érzem. De amint mondtam, sokszor vagyok tehetetlen a tanárokkal szemben, és ez a helyzet is ilyen volt. Nem ez volt az első eset, hogy jegyzeteket próbáltam szerezni, és annál rosszabb nincs, mint amikor újra meg újra kéred ugyanazt, de hiábavaló minden. Azért megpróbálod újra, de tudod, hogy nem győzhetsz.

Ez az eset pár hete történt, nem is akartam írni róla, mert minek. Túlléptem rajta, és ma, a health vizsga napján abban a tudatban mentem be órára, hogy nekem nem kell semmit se csinálnom. Meg is beszélte M. a tanárral, hogy fent leszünk a könyvtárban, el is engedett minket. Ám ahogy beléptünk, szólt a könyvtáros, hogy menjünk azonnal vissza a tanár termébe, mert most telefonált, hogy le kell vizsgáznom, mert ha az összes dogát megírtam, akkor ez sem lehet kivétel. Az első gondolatom az volt, hogy erre miért most jött rá? Nem is értettem, hiszen pár hete azzal hajtott el, hogy nem kell vizsgáznom. Persze nem tehettem mást, kerestünk egy üres termet, ahol megoldhattam a dogát, ami nyilván papíron volt. Mondanom sem kell, nem készültem rá semmit, de nem is ez a lényeg.

Alig oldottunk meg pár kérdést, amikor bejött valaki, hogy ha már M. úgyis felolvassa nekem a tesztet, hadd csatlakozzon hozzánk egy másik diák, aki diszlexiás. Ez úgy van, hogy akinek valamilyen tanulási nehézsége van, egy külön teremben írja meg a dogákat, és van egy számítógépes software, ami hanggá alakítja a leírt szöveget. Kicsit olyan, mint egy képernyőolvasó, de mégsem, mert valahogy fel kell tölteni a file-t erre a programra. Ezt akarták az én gépemre is feltelepíteni, mert akkor is meg akarták mondani, hogy mi lenne a jó nekem. Amikor dolgozat következik, a tanárok feltöltik ide is a feladatlapot, és akinek szüksége van rá, ennek segítségével oldja meg. Ez az ő felelősségük. Viszont ebben az esetben a tanár elmulasztotta. M. nem olvasta fel a diáknak, mert azt mondta, az rám nézve igazságtalan lenne, hiszen én szóban mondtam neki a válaszaimat, amit a diák meghallott volna. És itt megállt a tudomány. Egyszerűen nem volt senki, aki vállalta volna, csak széttárták a kezüket. A 21. században, a számítógépek világában, amikor csak annyi lett volna a tanár dolga, hogy feltölti a tesztet, de hát mostanában a feltöltés nem az erőssége. Végül is addig húzták az időt, amíg az utolsó öt percben kezdhette el az 50 kérdéses dogát. Természetesen nem végzett, főleg, hogy a kérdések és a választási lehetőségek felolvasása miatt sokkal lassabban lehet haladni. Mivel azonban ez egy vizsga volt, és csak az adott időn belül lehetett megírni, nem fogadták el a diák munkáját és 0-t kapott. Ez az eset talán még jobban zavar, mint ami velem történt. Én “csak” egy cserediák vagyok, de neki ez az osztályzat sokkal többet számít. Ő kap kreditet. Megfelelő feltételeket viszont nem.

Nem, egyszerűen nem tudom ezt annyiban hagyni, legyinteni és szó nélkül elmenni mellette. Engem az ijeszt meg, hogy sokan ezt tennék. Pedig látható, hogy ez egy globális probléma, itt, az USA-ban sem működik minden tökéletesen. Szomorúan tapasztaltam ezt, hiszen sok az ellenpélda. Ahogy itt is, Magyarországon is voltak lelkes, kreatív tanáraim, akik kihívásként tekintettek a helyzetemre. Róluk is fogok majd írni, hogy ne mindig csak negatív példákat mutassak be. Mégis szomorú, hogy az adott tanár hozzáállásán áll vagy bukik, hogy egy fogyatékos diák mennyit teljesíthet az adott tantárgyból.

És nekem ne jöjjön azzal senki, hogy esélyegyenlőség soha nem lesz. Ha így állunk hozzá és ha semmit sem teszünk, tényleg nem lesz. Viszont ha beszélünk róla, talán eredményesebbek lehetünk.

Amikor 2014-ben ettem a rántott körmöt, és anyukám felvetette, hogy lehetnék cserediák, nem Amerika volt az azonnali ötletem. Abban biztos voltam, hogy angol nyelvterületre mennék, de Európán belül akartam maradni,hogy ne aggódjon senki annyira azon, hogy “Amerika messze van”. Aztán úgy alakult, hogy amikor jelentkezni kellett, Amerikát jelöltemmeg első helyen, mert a szervezet nem szervez utakat Angliába. Olvastam egy cserediák blogját is, aki az Államokban tanult, és az ő írásai alapján csak fokozódott a lelkesedésem. Gondoltam, megnézem közelebbről is ezt az országot, amelyről annyi szépet és kevésbé szépet lehet hallani a médiából meg a köztudatból. Ahova annyian vágynak, de nincs lehetőségük megvalósítani ezt. Sokan úgy beszélnek róla, hogy itt biztosan könnyebb, jobb az élet. Én is hallottam ezeket a sztereotípiákat, és a végére akartam járni a dolognak, hogy mi igaz belőle.

A hosszabb külföldi tartózkodásokban az a jó, hogy minél többet vagy kint, annál jobban megismered az adott országot. Az elején csak ámulsz, hogy milyen szuper helyre jöttél, milyen jó dolgok vannak itt, amelyek otthon nincsenek. Tele vagy ötletekkel, hogy mit lehetne ellesni és a te hazádban megvalósítani.

Ez velem is pontosan így volt pár hónapig. Túl nagy volt az újdonság varázsa. Csak a felszínt láttam, és ha zavart is néhány dolog, túl elfogult voltam ahhoz, hogy jobban belegondoljak a dolgok mélységeibe is. Ide is rengeteget írtam azokról a dolgokról, amelyeket otthon sem ártana bevezetni, például hogy a tanárok átadják a jegyzeteket, mert mindenki powerpointtal tanít és nem is esik nehezére megosztani. Igyekeztem nem elfogult lenni, hogy “bezzeg Amerikában ez is jobb”, de bizonyára időnként ki lehetett érezni ezt is, főleg privátban. Az egyik tévedésem az volt, hogy amikor megkaptam az at&t-s telefonkártyámat, amiről ugye az sms és a hívás korlátlan, és nem is kerül sokba az előfizetés, azt hittem, hogy ehhez korlátlan mobilnet is jár. Magyarországon se féltem használni a netemet, itt meg aztán pláne. Ha rosszabb volt a wifi (ami azért nem ritka), simán átmentem mobilnetre és úgy skype-oltam, akár konferenciában is, néztem róla youtube videókat meg ilyesmi. Egyszer csak, január elején kaptam egy sms-t, hogy elhasználtam a netem adatforgalmának 90 %-át. Mondjuk nem lassították be, hanem elég nagy összegért kaptam még 1 gb adatforgalmat. De azóta vigyázok rá, és már azt is tudom, hol lehet nézni, hogy mennyi fogyott már el belőle.

Szóval már egy ideje fogalmazódik bennem ez a bejegyzés, gyűlik hozzá a tapasztalat, és időnként hatalmas késztetést érzek, hogy leírjam, máskor meg ha valami jó dolog történik, háttérbe húzódik ez a dolog. De mivel alig van már három hetem itt (és ez nem vicc), össze kellett szednem magam, mert szeretnék írni arról is, hogy mi az, amit kifejezetten nem szeretek itt az Államokban. És mielőtt félreértés történik, tudom, hogy sehol sem tökéletes semmi. Nyilván a megfigyeléseim szubjektívek és a lista nem teljes. De elsősorban azért szeretnék mesélni erről is, hogy ne csak az a kép maradjon meg bárkiben is, hogy az USA egy szuper ország, ahol jólét van. Én kifejezetten utálok több dolgot is, és megmondom őszintén, most már határozottan erősebb bennem az, hogy mennék haza. Ez elsősorban az otthoniak miatt van, meg mert úgy érzem, szükségem van változásra.

A cserediákszervezet megkért mindenkit, hogy írjunk egy ajánlót arról az országról, ahol ezt az évet töltjük. Nyilván ha ez egy ajánló, nem lehet a kevésbé szép dolgokat beleírni. De úgy gondolom, ezeket is érdemes tudnia mindenkinek, akár egy leendő cserediáknak is. Ha nem tudja előbb, akkor később úgyis megtapasztalja, de legalább van annyi előnye, hogy felkészül rájuk és egy reális képet kap az adott országról.

Amiről szerintem sokat hallottatok, és elárulom, hogy igaz, a szűklátókörűség. Az, hogy “Amerika a minden, az a legjobb, ezért zárjuk el magunkat kb. mindentől, ami nem Amerikai”. Nyilván nem mindenkire igaz, és szerencsére a környezetemben lévők elég nyitottak, de tapasztaltam már sok ellenpéldát. Az még csak hagyján, hogy megkérdezik sokan, hogy hol van Magyarország. De például amikor tartottam a prezentációt és megkérdeztem, hogy Magyarország szerintük melyik kontinensen van, kb. nem tudtak egyet sem felsorolni. Vagy amerikai törin amikor vettük a világháborút, így mondta a tanár, hogy “van egy ország, amit úgy hívnak, hogy Németország”, és csak utána folytatta a mondatot, hogy ott épp mi történt. A fogadóanyukám mesélte, hogy a suliban, ahol régebben tanított, belátogatott egy külföldi diák, és az amerikai diákoknak kérdezniük kellett volna az ő kultúrájukról, de szinte csak S. beszélgetett a diákkal. Mert valószínűleg ennyire nem érdekelt senkit. És még biztosan ezer más példát tudnék hozni. Ez a jelenség sajnos nagyon jellemző összességében. Nem mindenkire, de átlagban igen. Szóval ez a sztereotípiám nem dőlt meg.

Külön veszem, de nagyjából az előző ponthoz tartozik, hogy szinte csak a saját ünnepeiket tartják. Húsvétkor és pünkösdkor is volt suli, utóbbit egyáltalán nem is ünneplik. Ellenben volt Amerika felfedezése nap, veterans’ day, hálaadás, Martin Luther King day, meg most, május végén memorial day, aztán majd lesz függetlenség napja, de akkor én már nem leszek itt.

Van egy dolog, ami nagyon fel szokott idegesíteni. Az, hogy nincs normális tömegközlekedés, legalábbis a kisebb városokban. Mindenki autóval közlekedik, és ha valaki nem tud vezetni, akkor valakitől, általában a szülőktől kell függenie. Érdekes módon ezt nem annyira nehezményeztem a csereévem első felében, pedig akkor még egy héten legalább háromszor hétre jártunk suliba, és délután legalább négyig ültünk a könyvtárban. Mostanában egyszerűen zavar ez a tehetetlenség. Otthon nagyon jó dolgom volt, közel lakunk a sulihoz, nincs messze az állomás sem, meg még egy csomó fontos helyre gyalog is el lehet menni. Vagy ha nem, akkor anyukámmal felülünk a tandembiciklire és legalább mozgunk is egy kicsit. Ha másik városba kell mennem, igénybe vehetem a MÁV szolgáltatásait, és az utóbbi időben egyedül utaztam az ország másik végébe is, persze kaptam segítséget az átszállásoknál. Itt meg teljes mértékben a fogadócsaládomra vagyok utalva, mert egyszerűen nincs más lehetőség az autózáson kívül, ahhoz túlságosan a külvárosban lakunk. Amikor megyek CL-hez, akkor is mindig meg kell beszélni, hogy ki vigyen haza. Ha meg mondjuk S-nak értekezlete van suli után, muszáj megvárnunk. Egyszer az egyik fogadótesóm ment volna bulizni, de a szülők vitték-hozták. És amit a legjobban utálok, másoktól függeni és várni. Kilencedikben is ez volt, ahhoz alkalmazkodtam, aki épp ráért suliba vinni, függetlenül attól, hogy ha mehettem volna később is. Akkoriban ez nem zavart, mert féltem volna egyedül közlekedni. De tizediktől megcsapott az önállóság fuvallata. Egyedül készültem el reggel, ha nem volt első órám, ráértem később is felkelni, ha hirtelen elmaradt az utolsó óra, fogtam magam és hazajöttem. Persze hozzá kell tenni, állandóan elkéstem. De legalább megvolt a saját időbeosztásom és legalább ebben a pici dologban nem kellett segítségre szorulnom. Itt azért más a helyzet, és ez nagyon sokszor zavar, mert nem ezt szoktam meg, és úgy érzem, Amerika ilyen szempontból korlátoz engem, aki soha az életben nem fogok autót vezetni.

Az iskolában van három – szerintem – nagyon értelmetlen szabály. A legfontosabb, hogy nem lehet facebookozni, vagy egyáltalán, semmilyen közösségi médiát használni!!! Legalábbis elvileg. 😉 Oké, hogy órán nem lehet, de szünetben sem és elvileg az ebédlőben sem. Gondolhatjátok, ki tartja ezt be.

Vannak szabályok arra, hogy milyen ruhát nem lehet hordani. Nem tudom, hogy ez Mo-n is így van-e, de itt tilos spagettipántos és vagy mély kivágásos póló / ruha, térd fölé érő szoknya / nadrág. Akin ezek valamelyikét látják, hazaküldik, hogy öltözzön át. Mint az SzJG-ben, már aki olvasta.

És a harmadik, hogy az iskolai dolgozók nem vihetnek haza diákot kocsival. Ha észreveszik, el is veszítheti az illető az állását. Ezt sem tudom, hogy működik Magyarországon, itt is csak azért, mert az asszisztensem mondta. Azzal indokolják, hogy bármi történhet a diákkal, és az a tanár felelőssége.

Igazából ezek a legfontosabbak, amiket összeszedtem és amelyek nekem eddig valamilyen módon problémát okoztak vagy csak egyszerűen zavartak. Lehet, nem nagy dolgok, de hosszútávon, a hétköznapokban nem mindig könnyű őket elviselni. Persze az éremnek két oldala van. Ha éppen valami felidegesít, a következő pillanatban történik valami olyan, aminek a hiánya otthon zavarna. Azt gondolom, az, hogy a fentiekhez hasonló dolgok kirajzolódtak, azt jelenti, hogy elég ideje élek már itt ahhoz, hogy egyre reálisabb képet kapjak erről az országról. Ez a kép nem csillog annyira, mint korábban. Én alapvetően szeretek reálisan gondolkodni, ezért jó volt rájönni Amerika hátrányairól is.

Tavaly etikából házidolgozatot kellett írni. Voltak különböző témák, de én nem akartam összeollózni valamit az internetről, hanem valahogy a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatban szerettem volna kidolgozni egy témát úgy, hogy azt teljes egészében én írom a tapasztalataim alapján. Az egyik lehetőség a segítő kapcsolatok szerepe volt, úgyhogy egy barátom javaslatára és a tanárommal való egyeztetés után erről írtam. Már gondolkoztam rajta, hogy ki kéne tenni ide is, de aztán másképp döntöttem. Abban inkább az van, hogy különböző helyzetekben hogyan valósul meg ez a kapcsolat, és csak az utolsó egy-két bekezdés szól arról, amiről akarok ma írni. Akkor még nem alakult ki teljesen a véleményem, de mostanra túlságosan is. Szóval ez most kicsit más jellegű lesz, lehet, hogy házidolgozatnak nem állná meg a helyét, mert ahhoz túl szókimondó vagyok, de muszáj, hogy legalább az esélyt megadjam annak, hogy terjedjenek a gondolataim. Akit érdekel az eredeti dolgozat, szívesen elküldöm.

Ez egy nagyon nehéz és összetett téma, mert több oldalról is meg kellene közelíteni. Nekem elsősorban érzelmileg nehéz. Nagyon rossz időről időre rájönni, hogy már megint olyan szituációba kerültem, amit nem tudok megoldani valamiért. Ezért nem is szeretek segítséget kérni, pedig sokszor megkönnyíteném a dolgomat, de hát én olyat nem szoktam. Ha leejtek valamit, addig csúszok a földön, amíg nem lesz meg, pedig még annyi előnyöm sincs, hogy halljam, merre esett. Jó lenne kifejleszteni valami alkalmazást, ami a telefon kameráján keresztül megmondaná, hogy van-e valami a földön, és folyamatosan navigálna, hogy hideg, langyos, meleg, forró, megtaláltam. Tovább lépve, egy nehezebb szituáció, amikor a közlekedésben kell segíteni. Az még csak hagyján, hogy ha nem találok el valahova, el kell kísérnie valakinek, van ennél rosszabb is. Kb. 10 percre lakom a magyarországi középiskolámtól, és kilencedikben már tudtam is az útvonalat. Mégse jártam egyedül, mindig rá voltam utalva valakire, és persze nem akkor mentem haza, amikor akartam, hanem amikor valaki ráért, és ha én már délben végeztem, bent ültem a suliban, mert nem mertem egyedül elindulni. Nem szerettem, hogy mindig kísérgettek, de a félelmem erősebb volt. Aztán amikor már majdnem elkezdődött a következő tanév, egyik délután mondta anyukám, hogy megyünk gyakorolni. Mondtam, hogy halaszthatatlan dolgom van a facebookon, de persze azért összeszedtem magam, nem mintha lett volna bennem bármennyi lelkesedés. Szeptember elsején azonban úgy alakult, hogy egyedül kellett bemennem a suliba, majd a nap végén hazajönni. Erről már tudtam korábban, azért is gyakoroltunk. Nagyon izgultam, de mivel nem volt más választásom, nekivágtam és probléma nélkül megcsináltam. Visszafele már magassarkúban jöttem. Onnantól kezdve nem voltam hajlandó másokkal kísértetni magam, és pár hónappal később utaztam egyedül vonaton is. Nagyon jó érzés volt, hogy egyre jobban kinyílt a világ, egyre több dolgot tudtam nagyjából egyedül megoldani, nem kellett teljes egészében a környezetem segítségére szorulni. És ez a cél, nem? Ezért nem bírom elviselni, hogy ha meg kell hódolnom egy feladat előtt és be kell ismernem, hogy ehhez bizony kellene látni / hallani. Ilyen a közlekedésben bőven akad, mert nincs irányhallásom, nem hallom a forgalmat, ezért nem tudok átkelni az úttesteken. A suli felé viszont van egy lámpa nélküli, forgalmas kereszteződés, ahol szerencsére sokan kelnek át gyalog is. Minden alkalommal meg kell állnom és várni, hogy valaki legyen olyan kedves, észrevegyen és átkísérjen. Nem elég, ha szól, hogy mehetek, mert az egyensúlyom se jó, és elhúzhatok a forgalom felé. Eleinte nagyon megalázónak éreztem, hogy ott kell állni és várni a sültgalambra, de idővel megszoktam. Nagyon rendesek voltak az emberek, ha nem csúcsidőben mentem, akkor is akadt valaki, akinek arra volt dolga. De mindig az volt bennem, hogy ez csak egy átkelés, mégis szükségem van valakire, mert egyedül nem vagyok rá képes, hogy áthaladjak rajta. És mivel az ilyen helyzetek csorbítják az önbizalmamat, igyekszem önállónak lenni.

Az egyik nagy hiba, amit el szoktak követni, hogy túlságosan sokat segítenek. Egyáltalán nem rossz szándékból, sőt. A legtöbb embernek nincsen tapasztalata arról, hogyan érdemes segíteni a fogyatékossággal élőknek. A szomszédban lakó idős néni honnan tudná például, hogy be tudom-e kötni a cipőmet? Magából indul ki, hogy ha ő becsukná a szemét, nem tudná. Ezért automatikusan megcsinálná helyettem. Ilyenkor meg kell szépen köszönni és elmondani, hogy megy ez egyedül is, figyelje csak meg. A néni ámul és bámul majd, hogy milyen ügyes vagy. Erre nem az a megoldás, hogy a legközelebbi adandó alkalommal veszem az okostelefonomat – amit a néni még látóként sem biztos, hogy tudna használni – és kipostolom facebookra, hogy képzeljétek, micsoda dolog történt, valaki megdicsért azért, mert be tudom kötni a cipőmet, és ez mekkora gáz már, hogy ennyire önállótlannak néznek az emberek. Ezt a postot látnák egy csomóan, és levonnák a következtetést, hogy “ezeknek semmi se jó”. És tényleg. Ha valaki nem segít, azért méltatlankodunk, ha meg valaki veszi a fáradságot és megkérdezi, akkor meg azért, hogy “minek néz engem, hogy én ezt nem tudom”. Persze, hogy kialakulnak a sztereotípiák, hogy a fogyatékosok milyen bunkók meg depressziósak, semminek nem tudnak örülni. Akkor megint rajtunk a sor, mondván, miért gondolkodnak 2016-ban is így az emberek. Azért, mert alapot szolgáltatunk hozzá. Nem értem, mire lenne jó ez. Ha nekem mind az öt érzékszervem működne és látnék egy ilyen postot, nem vagyok benne biztos, hogy legközelebb mernék-e segíteni bárkinek is. És ha jelenlegi állapotomban találkoznék valakivel, aki például mozgássérült, halvány fogalmam se lenne, mit hogyan csináljak. Még ha meg is kérdezném tőle, akkor sincs gyakorlatom benne. Lehet, akaratlanul fájdalmat is okoznék neki. Akkor én jobb vagyok bárkinél is, aki nem fogyatékos? Értékelni kellene legalább azt, hogy felajánlották a segítséget.

Számtalanszor előfordult velem is, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Például az átkeléseknél sokan csak odakiabáltak nekem, vagy rám dudáltak. Persze én ezeket nem hallottam, és amúgy se tudtam volna átmenni, szóval tovább ácsorogtam. Nem tudom, mit gondoltak rólam, hogy ilyenek a mai fiatalok, még csak meg se köszönik a segítséget. Viszont ezek a jelenetek általában oda vezettek, hogy valaki észrevett és rendesen átkísért. És akik az autóból figyelmeztettek, tökéletesen igazuk volt, hiszen a fehérbotot látták nálam, viszont nincsenek rajtam fényvisszaverős reklámtáblák, amelyek a hallássérülésemet hirdetik. De majd beszerzek egyet a poén kedvéért. Tehát részükről a segítségnyújtás megfelelő volt. Igen, jöhet a kérdés, hogy miért nem gondolkodott tovább, hogy esetleg nem hallom, azért állok ott. Őszintén, lenne itt bárki is, aki erre gondolna először? Nem feltételezik az emberek, hogy én nem elégedtem meg a vaksággal, elég nekik azt a sokkot feldolgozni, hogy úristen, egyedül állok az út szélén egy fehérbottal, ki engedett el egyáltalán? Nem haragszom rájuk, mert attól nem lesz jobb semmi. Ha tehetem, elmagyarázom normálisan, hogy mi a helyzet. Volt olyan is, hogy valaki elkísért mosdóba a suliban, és amikor a fülke elé értünk, megkérdezte, hogy bent is kell-e segíteni. Mondtam, hogy nem, persze azért bent elmosolyodtam, de nyilván azért kérdezte, mert beleképzelte magát a helyzetembe és úgy gondolta, ő nem lenne képes erre. És ez jogos. Én is bele szoktam képzelni magam mások helyzetébe, és sokszor gondolom azt, hogy én kevés lennék azokhoz az élethelyzetekhez, amelyekben mások vannak. Olyan is volt, hogy pöckölgettem a telómat, amiről teljesen le van véve a fényerő, és azzal se tudtak mit kezdeni, mielőtt nem magyaráztam el. Pár éve én se hittem volna, hogy érintős telefont fogok használni. Ezt mások se hiszik el, amíg nem látják. Csak magyarázni kell, de azt is normálisan, hogy ne az jöjjön ki a helyzetből, hogy még mi vagyunk megsértődve. Mert semmi okunk rá.

Túlsegítés sajnos még az olyan családokban is gyakran előfordul, ahol fogyatékos gyerek él. Mert a reggeli rohanásban kinek van türelme megvárni, amíg felöltözik vagy amíg megkeres valamit? Könnyebb azt mondani, hogy “hagyd, majd én”. Ebbe nagyon hamar bele lehet szokni, rövid távon mindenkinek szuper. A szülőnek nem kell állandóan a gyerekre várni, és a gyereknek semmi erőfeszítést nem kell tennie azért, hogy megszerezzen valamit. A hosszútávú következmények már nem annyira jók, de hát abba senki nem gondol bele, amikor korán reggel már amúgy is késésben van az ember. Ez az, amiről a fogyatékos személy nem tehet, hiszen ezt szokta meg. Később tehet ellene, de az idő előrehaladtával egyre nehezebb. Szerencsére nálunk nem így volt. Nagyon sok mindent megtanítottak, persze nem mindig volt egyszerű, sokszor elveszítette mindenki a türelmét – főleg én – de hát ilyen ez.

Fel lehet lélegezni egy pillanatra. Van még valami, ami nem a mi hibánk. Elismerem, vannak erőszakos emberek, akik leültetnek a buszon, ha nem akarjuk, megfognak és teljesen másik irányba visznek, mert ők jobban tudják, merre akarunk menni stb. És hiába mond nekik bármit az ember, hogy köszönöm, megoldom egyedül, csakazértis ránk erőltetik a segítséget. Ha végképp elutasítjuk, akkor ők vannak megsértődve, hogy “hát pedig én csak segíteni akartam”. Ezellen tényleg nem lehet semmit tenni, de mielőtt okostelefont ragadunk, számoljunk már el tízig és gondoljunk már bele, hogy megéri-e kiírni. Nekem még nem nagyon volt részem ilyen helyzetben, de ha ott helyben meg lehet oldani, miért kell még utána is ezen agyalni?

Na de mi van akkor, ha valaki nem segít? Mert ugye az is baj. Maradjunk a kedvenc példámnál, az átkelésnél. Volt úgy, hogy hallottam, hogy a harmadik ember húzott el mellettem anélkül, hogy észrevett volna. De valahogy nem idegesítettem magam ezen. Jött egy negyedik és segített. Sajnos, tetszik vagy nem, benne van az emberekben, hogy “majd más megcsinálja”. Olyan nincs, hogy ne venne észre egy idő után valaki. Sokan például kiszálltak az autójukból, átvezettek, majd visszaültek. Szerintem alapvetően nem kell a rosszat feltételezni senkiben. Például amikor bekerültem a középsuliba, szerintetek hányan mertek egyáltalán megszólítani az első napokban? Nagyon kevesen. Nem vagyunk egyformák. Egyesek bátran mertek kérdezni, mások visszahúzódóbbak voltak, főleg eleinte, amikor eleve mindenki új környezetbe került, és egymást se nagyon ismertük. Idő kellett nekem is, nem tudtam egyszerre mindenkit megismerni, és nekik is meg kellett szokniuk a helyzetemet. Ezt pedig csak úgy tudtam elérni, ha segítettem nekik abban, hogy nekem tudjanak segíteni. Jéééé. Téééényleg? És igen, működött, mert ahogy telt az idő, egyre bátrabbak lettek és mivel beszélgetni is próbáltam velük, ez oldotta a hangulatot. Ha valamit nagyon jól csináltak, visszajelzést is adtam. Például az egyik lány kitapasztalta, hogy ha kicsit előttem megy, akkor észreveszem a mozdulataiból, ha lépcső jön. Mondtam neki, hogy szerintem ezt a gyógypedagógián is így tanítják. Szóval ez a kulcsa a dolognak. A városomban ritkán látni vakokat, pláne olyat, aki még hallássérült is. Nem csoda, hogy nem oldódott fel mindenki azonnal.

És ha már itt vagyok az Államokban, elmondanám, hogy az emberek itt is csak olyanok, mint otthon. Bátrak és kevésbé bátrak. Nem volt könnyű befogadniuk a diákoknak azt a tényt, hogy külföldi vagyok, plusz van két érzékszervi károsodásom. Ebben nagyot hibáztam, mert azt hittem, az itteni diákok kevésbé segítőkészek, közben csak az én angolommal voltak gondok.

Nem élek álomvilágban. Tudom, hogy vannak problémák az esélyegyenlőség terén (is) Magyarországon. Tudom, hogy az akadálymentesítés címszóval a három méter magasan elhelyezett braille-feliratoknak nincs semmi értelme. Vagy hogy nem jó, hogy a metró ajtaja érintőgomb megnyomására nyílik. Ezek aggasztóak. Azért is szeretnék jogot tanulni majd az egyetemen, hogy lépéseket tudjak tenni az ilyen döntések ellen is. Soha nem állítottam, hogy ezek a problémák nem léteznek. Viszont vannak dolgok, amelyekben mi is hibásak vagyunk. Igen, ki fogom mondani. Elsősorban abban, hogy az épekre hárítjuk a felelősséget. Ebből az alapvető hozzáállási problémából következik az összes többi, amelyeknek csak egy kis részéről szól ez a bejegyzés. Nagyon jó, hogy vannak ezek az érzékenyítő programok (bár én ezzel a szóval se értek egyet). Nagyon jó, hogy sokat hallani arról, hogy mire kell figyelni, ha valaki segíteni szeretne. De én ezt kicsit egyoldalúnak érzem. Könnyű hárítani, csak attól még nem fognak előre mozzdulni a dolgok. Ha az én véleményem nagyon sokat számítana, először a fogyatékossággal élőket készíteném fel arra, hogyan készítsék fel az épeket. De sajnos ezzel a véleményemmel nagyon népszerűtlen vagyok, pedig amíg mi nem változtatunk a hozzáállásunkon, ne higgyük, hogy bármi más is változni fog. Mert ahogy minden, ez is két félről szól. Rólunk, fogyatékosokról, és azokról, akik szerintünk mindent rosszul csinálnak. Szerintem csak ez az együttműködés teremtheti meg a feltételeket az esélyegyenlőség kialakulásához.

Persze tisztelet a kivételnek, akinek nem inge, ne vegye magára, meg a többi.

Fel vagyok készülve a kommentekre. Ha nekem van véleményem, másoknak is lehet. És ha akad valaki, aki egyetért, meg is oszthatja, ha szeretné. De csak ha szeretné.

Ui: Kitalálhatnánk már valami normális szót a fogyikra és a “nem fogyikra”, amiből nincs sértődés és amit nem tart félóráig leírni.

Nem akartam mostanában szókimondó bejegyzést írni, mert volt elég az utóbbi időben. Bár vannak ötleteim olyan témákra, amelyekkel fel lehet kavarni az állóvizet, de ezeket nem lehet akármikor megírni, és mostanában nem éreztem késztetést a véleményem megfogalmazására. De ma történt valami. Nem fogom konkrétan leírni, de az általános jelenséget be fogom mutatni és szerintem nem lesz ismeretlen számotokra. Direkt nem engedtem a kísértésnek, hogy az eset után egyből megírjam, mert gondoltam, ha várok, akkor jobb lesz. De túl sok minden van már bennem ahhoz, hogy szó nélkül elmenjek mellette.

Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, ahogy senki más sem az. Vannak emberek, akikkel jóban vagyok, másokkal kevésbé, hiszen nem vagyunk egyformák, és lehet, hogy amit x szeret bennem, y nem bírja elviselni. Nyilván nem lehet mindenkit szeretni, nekem is vannak olyan emberek, akikkel egyszerűen nem jövünk ki jól, mert csak. Nem is lehet mindig értelmes magyarázatot adni erre. Nyilván én sem várom el, hogy mindenki szeressen. De azt elvárom, hogy ha valakinek problémája van velem, nekem mondja el. Én is igyekszem így tenni másokkal, és ha harmadik félnek beszélek valakiről, akkor is olyanokat mondok el, amiket akkor is elmondanék, ha az illető hallaná, vagy már tudja is azokat a dolgokat. Mivel nem vagyok tökéletes, biztosan hibáztam ilyen téren én is az életem során. De tanultam belőle és most már megmondom a véleményem, amint látjátok. És ha én így teszek, akkor igenis, másokban is legyen ennyi, mert ez így korrekt. Ha nem tudom meg, hogy mit gondolnak rólam, nem is tudok változtatni azon, amin lehet, hogy tényleg kellene. Ha elmondaná mindenki a problémáját, akkor legalább az esélyt megadnák, hogy elintézzük a konfliktust, és nem ilyen aljas módon történnének a dolgok. Tudom, hogy az emberek nem szeretik a szókimondó stílust és az őszinte véleményt, sokan megsértődnek, ezáltal hajlamosak vagyunk elhallgatni azt. Jó, tényleg vannak olyan helyzetek, amikor nem a legjobb megoldás szólni, de akkor miért nem tartja mindenki magában? Egy harmadik félnek nyilván könnyű beszélni róla, csak van egy kis bökkenő. Egyszer úgyis visszajut. Tudom, milyen, amikor benne van a pakliban, hogy amit elmondok, kiszivároghat. Ezért megkímélem magam attól, hogy ezen izguljak. Inkább azokhoz juttatom el az információkat, akikre tartozik.

Ennek egy haladó változata, amikor már annyira bátrak, hogy a jelenlétemben beszélnek ki. Ehhez pedig az az aljas gondolat is meg kell fogalmazódjon bennük, hogy “úgysem hallja”. Ilyen szempontból könnyű dolguk van, mert bármit mondanak közvetlenül mellettem, ha elég halkan teszik, nem fogom észrevenni. És ez még jobban fáj, mint az, hogy ha valaki nem őszinte velem. Mert nem elég, hogy valami zavarja velem kapcsolatban, még ki is használják az előnyüket. Ez az, amivel még kevésbé tudok mit kezdeni. Nem érdekelne ez az egész, ha kivesszük belőle azt, hogy ott ültem a közvetlen környezetében valakinek, aki ezt nagyon jól tudta. Viszont azt is tudta, hogy nincs esélyem meghallani, amit mond. És nem mondott egetrengető dolgokat rólam, de mégis belegondolt, hogy megteheti, mert nem hallom. Ez olyan lenne, mintha én felhívnék valakit a jelenlétében, elkezdenék magyarul beszélni róla úgy, hogy a nevét értené csak, egyébként halvány fogalma nem lenne, mit beszélek. Engem frusztrálna, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnék. Az is rosszulesett, amikor a régi asszisztensem suttogott rólam a tanárokkal, vagy amikor nem tőle tudtam meg, hogy kapok új asszisztenst. Ez a mai történet nem ma kezdődött, ez csak a konfliktus egyik eleme volt. És csak azért tudtam meg, mert valaki volt olyan rendes, és elmondta, amit én nem hallottam. És akkor sem az esett a legrosszabbul, amit megtudtam, hanem a körülmények.

Számtalanszor kerültem már olyan helyzetbe, hogy hiába tudtam, hogy valakivel nagyon el kellene beszélgetnem, nem tehettem meg, mert azzal kiderült volna, hogy tudom azt az infót, amit nem kellene. Ezt utálom a legjobban, hogy ilyenkor mindig elhangzik az, hogy ne mondjam el senkinek, ne csináljak semmit, ne szóljak be, mert akkor kiderülne, hogy valaki továbbítja felém az infókat. Nem is olyan rég kerültem ilyen helyzetbe a maitól eltekintve. Volt egy informátor, aki szállította nekünk a pletykákat valakiről, akit nagyon szeretek, és legszívesebben azonnal ráírtam volna a pletykálókra. De nem tehettem, mert akkor kiderült volna, ki az informátor. Titokban kellett tartani az egészet, nem is oldódott meg. Ami ma történt, az se fog megoldódni, mert nekem nem szabad tudnom róla. Valószínűleg gyűlni fognak a sérelmek, legalábbis benne biztosan, és lehet, hogy egyszer el fogom veszíteni a türelmemet, abból pedig nyilván én jönnék ki rosszul.

És azok után, hogy kibeszélnek, kihasználják, hogy nem hallom, és még csak nem is szabad tudnom az egészről, elkezdenek egy másik szituációban mások felett ítélkezni. Na, akkor nagyon nagy a beszólási faktor.

Nem lehetne ezt egyszerűbben, az igazság útján megoldani?

A honvágy nem ismeretlen számomra. Legalábbis az a fajta nem, amit akkoriban éreztem, amikor hatévesen elkezdtem az általános iskolát Pesten és kolis voltam. Amikor bekerültem, nem kezdtem el rögtön érezni, de az első év vége felé már nagyon húzós volt minden vasárnap este, amikor anyukámnak vissza kellett vinnie a szigorú nevelőtanárok közé, akik nem arról voltak híresek, hogy vígasztaljanak (azért voltak kivételek). A koliban egy folyosóról nyíltak a szobák, és nekem csak a lépcsőházig lehetett kikísérni anyukámat. Ott álltunk a folyosó ajtajában, ahonnan ő indult volna a vonathoz, nekem meg közeledett a vacsoraidő. De szinte soha nem ment sírás nélkül az elválás. Nem akartam elengedni, de tudtam, hogy mennie kell, és minél tovább húztam az időt, annál nehezebb volt mindkettőnknek. De valahogy mindig túléltem. Az, hogy mennyi ideig szomorkodtam még utána, nagyban függött attól, hogy ki volt az ügyeletes tanár, és attól, hogy a gyerekek közül ki volt bent. Volt, hogy sírva aludtam el, vagy hogy hétköznap is rámjött valami. És eleinte még mobiltelefonom se volt, pláne internet. Egy vezetékes telefon volt a folyosón (hadd hallja mindenki, mit beszélgetsz a szüleiddel). Ez a teló esténként folyamatosan csörgött, és eleinte amikor még jól hallottam és szerettem telefonálni, azon versenyeztünk, hogy ki ér előbb a telefonhoz, mert hátha őt keresték, vagy ha nem, akkor legalább odahívhatta azt, akit kerestek. Harmadikban lett mobilom, persze nem érintős, de hatalmas dolog volt, hogy mindennap beszéltem a családommal és bent telefonálhattam a szobában. Egy idő után persze megszoktam a kolit. Nem mondom, hogy megszerettem, rengeteg konfliktusom volt a tanárokkal, állandóan lázadtam valamiért, főleg felsőben. Voltak elég húzós szobaösszeállítások, de nem hagytam magam, és a végére két lánnyal annyira jóban lettem, hogy együtt el tudtuk viselni a kolit. Rengeteget nevettünk, beszélgettünk (villanyoltás után is, nyilván). Ekkor már szívesen mentem vissza, főleg a barátaim miatt. Sokszor hétvégére is bent maradtam, főleg, mert úsztam, és a versenyek akkor voltak.

Természetesen ez a fajta honvágy idővel átalakult. Amikor Magyarországon vagyok, akkor is tele van a naptáram programokkal, nyáron táborok, nyaralások, baráti összejövetelek követik egymást. Már nem is beszélek mindennap a családommal, sőt, inkább chatelünk írásban.

Ha eddig elolvastad, jogos a kérdés, hogy talán honvágyam van? Igazából nem tudom. Nem terveztem erről írni, de egyszer csak bevillant, hogy talán mégis kellene. Folyamatosan gondolkozom különböző témákon, amiket meg lehetne osztani veletek, és van is rengeteg ötletem. De van úgy, hogy valami annyira piszkál, hogy már gondolatban megfogalmazódnak bennem a bejegyzés tételmondatai (hm, csak nem magyar érettségi volt ma? Nekem nem). Kompletten kitalálok egyes részleteket, és addig nem nyugszom, amíg le nem írhatom.

A csereévem elején minden nagyon gyorsan történt. Annyira menni akartam, hogy elkerültek azok az érzések, amelyek például nyáron, a szülinapi bulimon, a barátaimmal körülvéve elhatalmasodtak rajtam. Akkor tényleg kétségbeestem, hogy úristen, egy évig nem látom őket (bár van, akit utána sem). Mindenesetre akkor úgy éreztem, hogy én ezt nem fogom kibírni. Most már tudom, hogy az átmeneti és az állandó hiány között van egy hatalmas különbség, hiszen az előbbi megszüntethető, az utóbbi nem. De ezt akkor még nem tudtam, mert ott a bulin minden rendben volt. Amikor kijöttem, teljesen magába szippantott az itteni élet. Minden nap hozott valami újat, alig voltam elérhető hosszabb beszélgetésekre, és amikor mégis, rengeteget meséltem, amit az otthoniak figyelmesen hallgattak. Nem is éreztem különösebb honvágyat, sőt. Volt egy időszak, amikor kifejezetten előnyösnek tartottam, hogy itt vagyok, mert legalább lefoglaltam magam és elterelődött a figyelmem. Nem könnyű így sem, de ha visszaesek, sokan vannak, akiknek a vállán lehet sírni. De visszatérve, egészen mostanáig elkerült a honvágy. Az első fuvallata talán akkor ért el, amikor Floridába mentünk, pakoltam a nyári ruháimat, amelyeknek még otthoni illatuk volt. De ez csak egy pillanatra merült fel bennem. Persze, ha beszéltem valakivel, belegondoltam, hogy milyen jó lenne személyesen találkozni, vagy ha valaki elmesélte, hogy mit evett, irigykedtem, de ezek az érzések megmaradtak a normális kereteken belül, és nem keltettek túl nagy feltűnést. Mostanában viszont valami változik. Főleg az elmúlt héten történt néhány kisebb dolog, amelyek után úgy éreztem, hogy ez a két hónap, ami hátra van, hosszú lesz. Nem hívtam fel sírva senkit, hogy “haza akarok menni most azonnal”, mert nyilván nem akartam. Mégis, felerősítették bennem, hogy várakozással tekintsek a hazamenetel elé. Mindaz, ami történt a csereévem alatt, összeadódott. A veszteség, az állandó és az átmeneti hiány hatványozódott azokkal az apróságokkal, amelyek történtek múlt héten. Elkezdett hiányozni mindenki, a család, a barátok, az ételek, a szobám, az öt perces útvonal az Andrássyba stb. Az angolom is visszaesett egy kicsit, mert inkább magyarul beszéltem. Elég sokat gondolkoztam az idén nyárra tervezett programjaimon, és késztetést éreztem, hogy konkretizáljak pár dolgot, ami még lehetetlen és nem is jó ötlet, hiszen még itt vagyok. Megbeszéltem magammal, hogy mindent a maga idejében, leállítottam magam, pedig nagyon bennem volt, hogy szervezzem a nyarat.

Talán ezt hívják kultursokknak, amiről sokat beszélgettünk a felkészítőtáborban is. Amikor már nem csak azt látod, hogy minden mennyire jó, amikor az újdonság varázsa elmúlik és felmerülnek akár a kulturális különbségek, akár olyan dolgok, amiket másképp csinálnál, vagy csak egyszerűen kicsit eleged lesz a sok változásból. De azt mondják, hogy ez az érzés természetes. Örülök, hogy legalább azzal, amit most érzek, tudnának azonosulni a cserediákok, és hogy ez a dolog legalább olyan, ami másnál is jelentkezik.

Ugyanakkor van ennek egy másik oldala is. Amikor egyáltalán nem akarom itt hagyni ezt az országot, de főleg a családomat és azokat az embereket, akiket megismertem. Amikor az asszisztensem van velem a suliban, jegyzetel, konvertál, magyaráz, intézkedik, vagy csak egyszerűen beszélgetünk, mindig belegondolok, hogy ez már nem fog sokáig tartani. Egyrészt jövőre nem lesz senki, aki segítsen a jegyzetelésben, másrészt M. annyira színessé teszi a sulit, hogy ha nem kellene korán kelni, még szeretnék is oda járni. Ő nem az asszisztensem, hanem inkább barát. Egy olyan csodálatos ember, akinek az a hivatása, hogy olyan gyerekek mellett legyen, akiknek kicsit nehezebben megy a tanulás. Elviseli, amikor elmegy a türelmem, ami valljuk be, elég sokszor előfordul. És mindezek mellett nagyon sokszor meghallgat és beszélget velem. Aztán ott van a családom, akiknek szintén nagyon sok mindent köszönhetek. Megosztották velem az életüket, befogadtak és szeretnek. Nem várom azt a napot, amikor nélkülük száll fel velem a gép Buffaloban. Nyilván vannak még dolgok, amelyek miatt nagyon szeretnék maradni, de nem tudok mindent felsorolni.

Tudom, hogy ha elérkezik a hazamenetel, otthon is nagyszerű élményekben lesz részem. Az elején majd minden újszerűen hat majd, találkozom mindenkivel, akik most hiányoznak. Unatkozni nem fogok, az biztos. Rengeteg tapasztalattal és egy elég biztos lábakon álló nyelvtudással fogok hazatérni. Ezekért pedig már megérte, hiszen hasznosan töltöm az időmet. Igyekszem ezt a két hónapot is maximálisan kihasználni.

Ilyen kettős érzések vannak bennem mostanában. Az egyik pillanatban mennék haza, a másikban maradnék itt még nagyon sokáig. Kérlek, ne ijedjetek meg. Csak szerettem volna erről is mesélni, mert nem csak a szuper dolgokról kell írni. Szerintem a honvágy természetes és várható volt, csak én gondoltam azt, hogy ha eddig elkerült, akkor ezután is el fog. Igyekszem ezt is a helyén kezelni. Már jobban vagyok és az angolom is visszaugrott a megfelelő szintre. Ma valaki meg is dicsérte, ez pedig nagyon sokat jelent, főleg akkor, amikor azon vagyok, hogy összeszedjem magam. Szóval, azon vagyok…

Szóltam a csigának, aki a bejegyzéseimet szokta írni mostanában, hogy kicsit csipkedje magát, mert lassan ott tartunk, hogy több téma van felírva a jegyzeteim közé, mint amennyi bejegyzés a blogon. Nem szeretnék otthon is olyanokról írni, amiről itt kellett volna. De a csiga fellázadt, a lajhár meg követte (aki a privát üzeneteimre hivatott válaszolni). Úgyhogy kénytelen vagyok átvenni az irányítást.

Következzen a februári és a márciusi szünetem beszámolója így április végén.

Nem vagyok megelégedve a szüneteim történéseivel, legalábbis februárban így gondoltam. A hálaadási szünet elég jó volt, de a karácsonyit nem szeretném átélni még egyszer. Február végén is volt egy szünet az elnökök hete (presidents’ week) alkalmával, és arra számítottam, hogy milyen jól kipihenem magam, írok blogot, válaszolok mindenkinek, üres lesz a gmail fiókom, esetleg még tanulok is egy kicsit az engvidről és esténként olvasok valami izgalmas, hátborzongató skandináv krimit, valami olyat, amit nem este kéne olvasni, és ami után minden ismeretlen hangtól meg fogok ilyedni. Jól is hangzott volna mindez, ha a szünet előtti utolsó szerdán össze nem szedtem volna egy torokgyulladást. Csütörtökön már nem is mentem suliba, mert egészen rosszul voltam. Szerintem nem kell magyaráznom. Azon túl, hogy nem kaptam levegőt, fájt az egész arcom meg a fülem és enni se tudtam, meg nem is éreztem az ízeket. Aztán már annyira fáradt voltam, hogy egyik nap háromig aludtam, és S. már többször is benézett, hogy jól vagyok-e, de azt mondta, hogy nagyon aludtam. Persze azért az éjszaka közepén felébredtem arra, hogy nem kapok levegőt, és nagyon irigyelltem a szobámban lévő növényt, ami tud fotoszintetizálni. A beszélő lázmérőmet is lehetőségem nyílt kipróbálni. Épp egyik barátnőmmel beszélgettem, amikor kikísérleteztem, hogy melyik gomb mire való. Nagyon “logikus” módon persze a menüje nem beszél. De valahogy rájöttem, hogy mit kell megnyomni, csak éppen celsiusra nem tudtam átállítani. Úgyhogy valahányszor mértem a lázam, meg kellett néznem a neten, hogy mennyi lenne celsiusban. Szóval így telt el a hét. Igaz, írtam három bejegyzést is, de nagyrészt ágyban voltam és elég sokat skype-oltam.

Érthető módon a karácsonyi- és a februári szünet után nem vártam semmi különöset a márciusitól. Ez kb. akkor volt, amikor Mo-n kezdődött a tavaszi szünet, csak nekünk húsvét hétfőn már menni kellett suliba. Egy héttel a szünet előtt tudtam meg, hogy Floridában fogjuk tölteni azt a hetet. Igen, Floridában!!! Ez úgy jött, hogy még régebben kérdezte S., hogy hova szeretnék elmenni Amerikán belül. Nem voltak nagy igényeim, hiszen az álmom már megvalósult, itt vagyok az Államokban. De elegem volt már a hidegből, és azt mondtam, hogy Floridába szeretnék menni, de nem gondoltam, hogy megvalósul.

Szóval március 19-én! Indultunk és 26-án jöttünk haza. 19-én Pittsburghben (Pensilvania) szálltunk meg. Ez kb. három órára van Oleantől, és a gépünk korán indult vasárnap. Itt csak annyi említésre méltó történt, hogy a telefonom automatikusan csatlakozott a szálloda wifijéhez. Nem kellett kiválasztanom, ahogy beértünk a szobába, letöltődtek az üzenetek, pedig nem volt bekapcsolva a mobilnetem. Normál esetben csak akkor kapcsolódik automatikusan egy wifihez, ha egyszer kiválasztom és azt megjegyzi. Olyan volt, mintha már valaki járt volna abban a szállodában ezzel a telefonnal. Ki tudja.

Vasárnap Pittsburghból repültünk New York citybe, onnan három óra múlva Orlandoba, ez már Floridában van. Azt vettem észre, hogy a repülésnél valahogy gyorsabban telik az idő. Legalábbis nekem. Nem tudtam elképzelni, mit csináljak három óráig New Yorkban, de ebédeltünk és utána már majdnem beszállási idő volt. Este hatra értünk Orlandoba. Béreltünk egy házat, ahol mindenkinek külön szobája volt. Természetesen alig találtam el a házban. A másik problémám az volt, hogy központilag ment a légkondi, ezért sokszor fáztam. De jó gyors volt a wifi!

Első nap még nem volt meleg, meg mindenki délig aludt, úgyhogy csak a városban sétáltunk. Második nap mentünk Disney worldbe. Négy részre van osztva, mi két napra terveztünk menni és egy nap két parkot látogattunk meg. Ez az első nap nagyon fárasztó volt. Bocsi, hogy ha csalódást kell okoznom, de nekem nem volt akkora hűha Disney world, mint amekkorának beállítják. Nem voltak benne olyan durva hullámvasutak, anno amikor Pesten volt vidámpark, ott is fel lehetett ülni olyanokra, amikre Floridában, sőt még talán több mindenre is. Ezenkívül gondolom nagyon drága a belépő, rengetegen vannak, a fél nap a sorbaállással telik el, és közben minden kisgyerek vagy sikít, vagy sír, és hangosan szól a zene. Szeretek reálisan írni, ez van. Egyébként tényleg volt pár gyors hullámvasút, és nagy köszönet a fogadótesóimnak, akik felültek velem. Sok helyen beengedtek a sor elejére a vakságom miatt. A nap végére már nagyon elfáradtam, hatalmas volt a hangzavar, meg rengeteget kellett sétálni.

A harmadik nap, szerdán az óceánhoz mentünk, úgy hívták azt a részt, hogy Cocoa beach. Ez nagyon jó nap volt. Kicsit fürödtem, de egy idő után tele ment a tüdőm sós vízzel, meg nem is lehetett nagyon messzire bemenni az örvények miatt. Aztán kicsit napoztunk, majd nézelődtünk a boltokban. Nagyon jó fülbevalókat lehetett kapni… Meg még biztos sok mást is. Ettem csokival bevont, kicsit megfagyasztott banánt. Hmmm! Szerintem ilyet házilag is lehetne csinálni.

Csütörtökön Disney world másik két fő parkjában voltunk. Itt már váltottunk nekem disability pass-t, ami igazolta a vakságomat, ezért mindenhol előre mehettem a sorban. Például felültünk egy expedition Everest nevű játékra, ami még hátrafele is ment és nagyon sokat sikítottam. Aztán jöttek a durvábbak, a szabadesés (tower of terror) meg az átfordulós (rockin’ rollercoaster). Ezeket a családom meglepetésnek szánta, de senki nem akart felülni rájuk, ezért a fogadóapukám vállalta be.

Pénteken elmentem fodrászhoz, de amúgy elég rossz idő volt, úgyhogy nem nagyon tudtunk programot csinálni. Szombaton reggel hatkor indultunk a reptérre. Itt volt pár izgalmas rész, például a fogadótesóm a bérelt kocsiban hagyta a headsetjét meg a töltőjét. De végül meglett. Visszafele Atlantában szálltunk át, és csak egy óránk volt rá. Nagyon rohantunk, rengeteg volt a táska, de azért valahogy megoldottuk. Atlanta reptere nagyon nagy, de viszonylag közel volt egymáshoz a két kapu. Este hatra értünk haza, úgy hogy még megálltunk egy étteremben. Itt kértem szívószálat, és azt mondta J., hogy this is the last straw. Angolul a straw a szívószál, és ez a kifejezés kb. annak felel meg, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. Persze csak hülyéskedett.

Úgy gondolom, ez a szünet határozottan jobb volt, mint az előzőek, és nagyon örülök, hogy eljuthattam Floridába is. Nagyon hálás vagyok a családnak, hogy megszervezték, nekem jó emlékeim vannak erről az egy hétről. Lehetne már itt is olyan meleg, mint amilyen ott volt.

Javítva!

Cserediáknak lenni nagyszerű dolog, ezzel nem vitatkozom. Sőt, azt szeretném, ha minél többen részesülhetnének ebben az élményben. Hiszen ez egy életreszóló élmény, tapasztalatokat lehet szerezni általa, megismerni egy másik kultúrát, önállósodni, problémákat megoldani egyedül stb. Ezek miatt fejlődik, változik is az ember, nyitottabb lesz a világra, hiszen hajlandó mást is megismerni a szülőhazáján kívül. Ja és el ne feledkezzek arról, hogy a nyelvtudás is javul, ami szerintem az egésznek az egyik legfontosabb eleme. De szerintem ezeket anélkül is kitaláltad volna, hogy rákattintottál erre a bejegyzésre. Most olyan elemeiről szeretnék mesélni a cserediákságnak, amiket eddig átéltem. Több mint fél év kint tartózkodás után szerintem elég hiteles lesz. Előre szólok, nem csak a jó dolgokat fogom felsorolni, mert igenis fel kell készülni arra, hogy lesznek nehéz részek, legalábbis nálam voltak. Ez nem azt jelenti, hogy bárkit is lebeszélek, hiszen az előbb mondtam, hogy nagy élmény a csereév. Csak jó, ha tudtok néhány dolgot.

Amikor megfordult a fejemben, hogy jó lenne szerencsét próbálni külföldön, nagyon érdekelt mások véleménye. Nagyon spontán indult az egész. Tizedikben a névnapomon elmentünk anyukámmal egy étterembe. Rántott körmöt ettem puliszkával (egyszer élünk) és közben egyszer csak megkérdezte, hogy szeretnék-e cserediák lenni. Szeretném-e követni a legjobb barátnőm példáját. Naná, hogy szerettem volna, már én is gondoltam erre korábban, csak még nem volt elég határozott az elképzelésem. Így, hogy anyukám hozta fel, legalább afelől biztos voltam, hogy ő támogatná az ötletet. Később elmondtam a családomnak és pár barátomnak, de nem igazán terjesztettem, hiszen csak egy elképzelés volt még. Szerencsére nagyon sokan jónak találták az ötletet, de akadt egy-két ellenvélemény is. Például hogy mi lesz velem ott kint egyedül, ha itt is nehézségeim vannak. Hogy egy év túl sok. Vagy hogy miért nem jó nekem Magyarországon. De ezekkel nem kell foglalkozni. Nem lesz soha olyan, hogy mindenki egyetértene azzal, amit csinálsz. Akiknek fontos vagy, azok véleményét hallgasd meg, de az nem azt jelenti, hogy egyet is kell értened vele. Én pl. csak akkor mondtam el a suliban, amikor már megírtam az angol tesztet és elkezdtem kitölteni a papírokat. Hiszen akkor már az legalább biztos volt, hogy a programba felvettek, alkalmas vagyok cserediáknak. Féltem, hogy ha előbb mondom el, és esetleg nem jól alakulnak a dolgok, nekem lesz kellemetlen, hogy korán örültem. Facebookon csak minimális mennyiségű infót osztottam meg, mert egyrészt nem tudtam, mi publikus és mi nem, másrészt ott is veszélyes túl hamar túl sok infót kiadni. A felkészülés időszakában inkább úgy postoltam, hogy leginkább azok értsék, akiknek már meséltem róla. Addig, amíg az osztályban nem mondtam el, facebookra se írtam ki semmit. Akkor volt zűrzavar, amikor az első fogadócsaládom visszamondta. Először kiírtam, hogy elkezdtünk levelezni, aztán két héttel később amikor visszamondták, azt, hogy good times, bad times. Aztán amikor úgy látszott, talált a szervezet egy másik családot, kiírtam, hogy feeling hopeful. Aztán meg hogy szeptember 10, irány Amerika. Aki nem értette, hogy mi van, privátban írtam neki. Amikor kijöttem, kb. minden lélegzetvételemről postoltam, de ahogy telt az idő, egyre kevesebbet. Mostanában inkább megosztok dolgokat vagy feltöltök képeket, de nem írom ki minden egyes dolgozatom eredményét, mert már nem lenne érdekes.

Az elején amikor megérkeztem, nagyon jól éreztem magam. A sok várakozás miatt nagyon menni akartam, ezért elkerült a hiányérzet. Akkor még minden új volt, mindent meg kellett szoknom, mindennap megismertem új embereket, mentünk sokfelé a városban, kíváncsian vártam, mi lesz a vacsora és hogy fog-e ízleni, esténként beszélgettem a fogadócsaládommal. Ez egy nagyon jó időszak volt.

Aztán jönnek az első nehézségek. Igaz, hogy én már a második napon soha nem tapasztalt fáradtságot éreztem, de ez még mind semmi volt az iskolához képest. Akkor úgy éreztem, képtelenség megérteni és beszélni angolul, hogy fogok dolgozatokat írni, hogy fogok tanulni, hogy lesznek barátaim, nulla az angolom, semmire nem elég, és úristen. Nem kérlek meg arra, hogy ne aggódj ezen, mert úgyis fogsz. Nekem is mondták, hogy ne akadjak ki, és nagyon rosszulesett, de erről már írtam. Ehhez még hozzájött, hogy nem tudtam beosztani az időmet. Sokat szerettem volna lenni a fogadócsaládommal, de a barátaimmal is, csak a kettő együtt nem ment. Ráfoghatnám az időeltolódásra meg a sulira, de nem biztos, hogy tényleg azok miatt történt. Utólag visszagondolva sokat segített az angolom fejlődésén, és mindenki megértette otthon, hogy miért voltam kevesebbet elérhető. Csak ugye amikor megígéritek valakivel egymásnak, hogy majd beszéltek, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem veszi fel… Na, az kegyetlen érzés. Visszatérveszerintem nem kell szabályokhoz kötnöd magad azzal kapcsolatban, hogy kivel mikor beszélj és mit csinálj. Nálam nincs erre kijelölt nap vagy ilyesmi. Amikor úgy érzem, hogy szükségem van az otthoniakra, felhívom őket. Igaz, az elején tartanod kell magad valamihez, az nem jó, ha órákig beszélgetsz az anyanyelveden. Legalábbis nekem olyankor mindig visszaesett az angolom. Ezenkívül a sok skype-olás, főleg az elején, kiválthatja, hogy hiányozzanak. Szerintem az elején annyi minden történik veled, hogy nincs is nagyon időd beszélgetni. Viszont nem szabad elhatárolnod magad. Legyél elérhető, mert bárkinek bármikor szüksége lehet rád, bármikor történhet valami fontos, ami alól nem húzhatod ki magad azzal, hogy hát te most cserediák vagy és más dolgod van. Ha valaki beszélni akar veled, adj neki lehetőséget, lehetőleg minél hamarabb. Nem szabad különválasztani a csereévedet az otthoni életedtől. Nyilván itt is meg kell találni az arany középutat, de szerintem ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Fontos azonban, hogy a problémák ide is elérnek és felülírhatják azt a tényt, hogy cserediák vagy. Először nem is gondoltam erre, de aztán… Szerencsére nagyon sok segítséget kapok a fogadócsaládomtól is, ami nagyon fontos, hiszen velük élek, az a jó, ha szoros a kapcsolat. Ez nálunk megvan. Ha arra van szükségem, meghallgatnak, de ha egyedül akarok lenni, azt is tolerálják. Ne aggódj azon, hogy mennyit ossz meg velük. Ezt is érezni fogod, hogy ők hogy állnak hozzád, hogyan kezelnek, mennyire tartozol úgymond közéjük. Hú, jól eltértem, de a lényeg, hogy a problémák előbb vagy utóbb felbukkannak. Akár a csereévvel kapcsolatban, pl. iskola, nyelvtanulás stb, akár azon kívül.

Egy idő után azonban belerázódsz majd. Meglesz a napi rutin, hogy mikor tudtok együtt lenni a családdal, mikor van időd skype-olni. Ezzel együtt a kezdeti problémák is megoldódnak és a nyelvtudásod is fejlődik. Én kb. hálaadás után éreztem, hogy valami változik. Akkor vettem észre, hogy kevésbé fárasztó az angol, hogy folyamatosabbá válik a beszédem, hogy jobban tudom váltogatni a magyart és az angolt. Ekkor kezdtem kapni a visszajelzéseket a fejlődésemről. Először olyanoktól, akikkel nem találkoztam mindennap, de ami a legjobb, hogy egy idő után a szűk család is észrevette, holott ők mindennap hallanak. Aztán már én is észrevettem és abbahagytam az elégedetlenkedést. Pozitív értelemben büszke voltam magamra, hogy már ilyen jól ki tudom fejezni magam. Úgy szoktam mondani, hogy eleinte arra kellett figyelni, hogy a nyelvtan és a szavak is a helyükön legyenek, mostanában meg már a mondanivalóm tartalmára fektetek nagyobb hangsúlyt.

Engem a kisebb sikerek is nagyon motiváltak. Akár egy könnyen megértett fejezet az éhezők viadalából, egy jól sikerült dolgozat, főleg, ha alábecsültem, az első olyan vacsorák, ahol nem csak ültem és ettem, hanem hozzá is tudtam szólni a témához, vagy az első olyan beszélgetések a diákokkal, amelyek már nem voltak kellemetlenek, mert megértettem őket.

A barátkozás se könnyű, bár ez nyilván attól is függ, hogy ki mennyire nyitott. Nekem idő kell ahhoz, hogy valakit pl. meghívjak, fel kell mérnem, hogy van-e elég közös témánk vagy hogy egyáltalán milyen az illető személyisége, és ez a suliban nem igazán hatékony. Ezért használom a facebookot, mert ott egyrészt egyenlő esélyekkel indulok, másrészt jobban lehet ismerkedni szerintem. Neked is ajánlom. Cl-val például sms-ben kezdtünk el beszélgetni. És persze amit már szintén írtam, hogy a nyelvtudás is nagyon sokat számít a barátkozásnál is. Eleinte úgy éreztem, hogy az itteni diákok kevésbé nyitottak rám, pedig lehet, hogy elhamarkodottan és rosszul ítélkeztem. Most már úgy gondolom, ugyanolyanok, mint otthon. Van, aki nem ijed meg és nyitott, mások félénkebbek. Ez természetes, hiszen Olean egy kisváros, nem biztos, hogy mindenki találkozott már például vakokkal. De ha a fogyatékosságaim mellé még a nyelvüket se értem rendesen, naná, hogy frusztráltak lesznek. Én is az lennék.

Most, hogy a vége felé közeledik az év, nálam is előjött a hiány. Ez egyfajta kettős érzés, mert ha a hazamenetelre gondolok, szeretném is meg nem is. Igen, mert már hiányzik a család meg a barátok. Tudom, hogy ha hazamegyek, akkor sem fogok unatkozni, hiszen már elkezdtem szervezni a nyarat, hogy mindenkivel tudjak találkozni. Amikor így tervezgetünk, nagyon nehéz. De amikor itt ér valami jó élmény, vagy ha belegondolok, hogy milyen kevés időm van már itt, ugyanúgy elszomorít, hiszen nagyon sok értékes embertől kell majd elköszönnöm június végén. Ez az időszak nem könnyű, hiszen szeretnéd a lehető legtöbbet kihozni a maradék idődből, ugyanakkor repülnél haza megölelgetni mindenkit, akiket egy éve nem láttál. Viszont jó esetben nem fejeződik be a történet azzal, hogy hazamész, csak akkor majd nem a barátaiddal fogsz skype-olni, hanem a volt fogadócsaládoddal. Ők fogják olvasni a postjaidat arról, hogy mi történik veled, ők lesznek azok, akiknek mesélni fogsz a mindennapi életedről.

Amire még rájöttem, hogy nem mindig könnyű egy másik család része lenni. Az első időkben még új vagy, mindent meg akarnak mutatni, megismeritek egymást. De ahogy jönnek a hétköznapok, kicsit változnak a dolgok. Engem ugyanúgy kezelnek, mintha mindig hozzájuk tartoztam volna, és ezért nagyon hálás vagyok. Viszont megismered a belső dolgokat is. Hogy milyen, amikor fáradt mindenki, és időnként végig kell hallgatnod egy-egy kisebb veszekedést. Hiszen mindenhol vannak konfliktusok és a hétköznapokban nem mindig minden olyan idilli, mint amikor csak vendégségben vagy valahol. Lesznek dolgok, amiket ellesel tőlük, hogy a saját életedbe és beépíthesd őket. De nem biztos, hogy mindennel egyetértesz vagy hogy mindent úgy csinálnál, ahogy ők. És itt jön az, hogy ki mennyire tud alkalmazkodni a másikhoz. Nekem például Magyarországon öt percig tartott elmenni a suliba, ezért egyedül jártam, csak annyi volt, hogy mindig át kellett kísérnie valakinek az úttesten, mert ugye nem hallom a forgalmat. Ennek ellenére beoszthattam az időmet. Ha később kezdtem vagy ha hamarabb végeztem, nem volt kérdés, hogy ki jöjjön értem. Kilencedikben mindig kísért valaki, mert akkor még féltem egyedül közlekedni. Amikor tizedikben először végigmentem az útvonalon, kicsit megéreztem az önállóság szelét. Aztán jöttek az egyedül utazások Magyarországon belül, de ez más téma. Itt viszont mivel messze lakunk és nincs tömegközlekedés, várni kell egymásra. Nem tudunk csak úgy hazasétálni a fogadótesómmal. De nem tudok ellene mit tenni, el kellett fogadnom, hogy nem körülöttem forog a világ. Viszont ők is alkalmazkodtak hozzám, például igyekeznek hangosan beszélni még akkor is, ha nem hozzám szólnak, vagy olyan programokat kitalálni, amelyek nekem is élvezhetők. Nagyon örülök, hogy megosztották velem az életüket. Van, hogy nevetünk, de akadnak súrlódások. Én mindennel együtt nagyon szeretem a fogadócsaládomat és ezt ők is tudják.

Ha te is azt választod, hogy ez az éved ne számítson bele a bizonyítványodba, nem kell majd aggódnod a jegyeid miatt. Végre lesz egy év, amikor nem purcansz ki a hajtástól, főleg félévkor. Itt egyrészt negyedévek vannak, ami szerintem könnyebb, mert kevesebb anyagot foglal magába. Igaz, hogy én elég sokat tanulok, de a dogák előtt nem izgulok, mert nincs tétje. Van, hogy néhányat meg se írok, ha nagyon nehezek, pl. angolból. A tanulást viszont most az egyszer nem tartom megerőltetőnek, hiszen kevesebb is az anyag és nem befolyásolnak semmit a jegyeim. Én nem is nagyon ajánlom, hogy kreditekért csináld, mert ennek az évnek nem arról kell szólnia szerintem, és az elején nem lesz könnyű megérteni a tananyagot. Ha még számon is kérik, akkor csak frusztráltabb leszel miatta. Persze ezt nem nekem kell eldönteni, csak azt mondom, ami a véleményem.

Éééés most jön a legjobb rész! Elhalaszthatod az érettségit. Ugye, milyen jól hangzik? Na jó, nem kell komolyan venni, ennél sokkal fontosabb előnyei is vannak a csereévnek. De kétségtelen, hogy ez is egy fontos szempont, legalábbis nálam. Nagyon sok szempontból nem lett volna jó, ha most érettségiznék, többek között azért sem, mert nem éreztem úgy, hogy elég érett vagyok hozzá. Hezitáltam volna az egyetemi jelentkezést illetően, és a tudásommal kapcsolatban is bizonytalan lettem volna. Nagy lett volna rajtam a nyomás, hiszen még nyelvvizsgám sincs, és az angolom se volt még olyan jó év elején. Ehhez még hozzájött volna a többi tantárgy, a jegyzetek hiánya, stb stb. Nekem még kellett ez az egy év, hogy eldöntsem, mit szeretnék, hogy jövőre egy másik osztályban, részben új tanárokkal folytassam a gimnáziumot, remélhetőleg tanulva az előző évek hibáiból. Most már elég felkészültnek gondolom magam ehhez. De bele se gondolok, mi lett volna, ha valami miatt mégse jöttem volna ki. Akkor pár hét múlva rám is lecsapna az érettségi. Úgyhogy mindenkinek nagyon fogok szurkolni, akik idén csinálják.

Remélem, nem hagytam ki semmit. Még egyszer hangsúlyozom, hogy külföldön élni életreszóló élmény. Ha teheted, ne hagyd ki, mert nagyon megéri. A kevésbé jó részeit csak azért írtam le, hogy teljes képet kapj. Nem lesz mindig minden tökéletes, de ha otthon maradnál, akkor is ez lenne a helyzet. Én egy percig se bántam meg, hogy kijöttem. A legtöbb problémám megoldódott, az angolom szépen fejlődik, sok-sok tapasztalatot szereztem, amelyek formálták a személyiségem és a jövőmre is biztosan hatással lesznek majd.

El tudom képzelni, ahogy a címet elolvasva felszisszennek az olvasóim. Talán megőrültem, hogy ilyesmiről tudok egyáltalán írni? Mit lehet erről írni? Ez eleve egy halott téma, hiszen hogyan is lehetne bármi jót találni ebben a helyzetben? Elárulom, lehet. Különben nem lenne ide feltöltve ez a bejegyzés. Na de mégis hogy? Erről fogok most mesélni, hogy olyan dolgokat is megtudj, amelyek nem biztos, hogy azonnal eszedbe jutnak, ha a hallássérülésre asszociálsz. Ezek olyan bennfentes titkok, amiket csak a hallássérültek értenek. Úgyhogy irány a kulisszák mögé, most felfedem az összes előnyt, amire már rájöttem. Ez nem jelenti azt, hogy csak ennyi van.

Május 28-án lesz 6 éve, hogy először besétáltam egy fül-orr-gégészetre a panaszaimmal. Ez 2010-ben történt, hatodikos voltam, és haza kellett jönnöm már egy nappal előbb a suliból. Akkor azért annyira nem volt buli hiányozni. Azóta rengeteg mindent átéltem, és sok minden nem volt annyira fun. Sok romlás, kórház, infúzió, gyógyszerek, rengeteg eredménytelen vizsgálat, sírás, aggódás, nehézségek, fáradtság, félreértések. Ezekről is lehetne oldalakat írni. Lehet, hogy majd egyszer fogok is, majd kiderül. Viszont úgy gondolom, annak semmi értelme, ha állandóan azt siratjuk, ami nincs. Ez a félig üres vagy félig teli pohár esete. Én is ki szoktam akadni, ha valami nehézséggel találkozom, de gondolom ezt nem kell magyarázni. Viszont mióta diagnosztizáltak, eltelt annyi idő, hogy el tudjam fogadni, hogy hallássérült vagyok. Nem gondolkozom azon 0/24-ben, hogy mennyi mindent veszítettem, és milyen tök jó lenne, ha jól hallanék. Nyilván, de ezen fölösleges szomorkodni. Ezért inkább úgy voltam vele, hogy az idő előrehaladtával, ahogy szép lassan megtanultam kezelni a helyzeteket és elfogadni a tényeket, azon vettem észre magam, hogy egy halom dolgot fel tudok sorakoztatni, amiért nekem megérte.

Fontos, hogy ez nem azt jelenti, hogy csillogó szemmel virulok, amiért a szemem után a fülem is lemondott. De ha már így van, szerintem jobb azt az utat választani, amit én választottam. Minden okom meg lett volna rá, hogy belefásuljak, de minden eszközöm megvan hozzá, hogy ez ne történjen meg. És ez nem azt jelenti, hogy örülök ennek az állapotnak, vagy hogy nekem ez így szuper. Nem. Hogy is lehetne az? Csak elfogadtam, mert más választásom nem nagyon volt. Lett volna, nyilván, de az nem vezetett volna eredményre. Nem mondom, hogy könnyű volt az elfogadás, de mivel ez egy belső lelki folyamat, kívülről nem lehetett látni. Voltak különböző szakaszai, amelyek cserélődtek az évek során és fejlődtem tőlük. Miután kijöttem a kórházból, elkezdtem hallássérültek fórumait olvasni. Nem mintha annyira jól éreztem volna magam, hanem hogy információkat gyűjtsek és mások tapasztalataiból legalább egy képet kapjak arról, hogy mire számítsak. Az egyik fórumon olvastam egy postot, ahol sokan leírták, nekik miért jó. Csak hüledeztem, hogy tényleg? Ebben semmi jó nincs. És mégis.

Ihletet adott és ad nagyon sokszor. Volt egy naplóm, én csak úgy hívtam, hogy hallásélménynapló. Szinte a kezdetektől feljegyeztem benne az észrevételeimet. Később annyira kinőtte magát, hogy másról is elkezdtem írni benne, és ahogy telt az idő, egyre színesedtek a témák, javult az írásom, csiszolódott a fogalmazásom. Most már csak néha írok bele egy-két bejegyzést, mert egy időben annyira brutálisan lemaradtam, hogy képtelen lennék behozni és már nem érzem szükségét ennek. De rengeteget segített, főleg lelkileg. Volt egy kis kuckóm, ahova el tudtam bújni és bármi történt, kiírtam magamból. Persze nagyrészt a hallásomról szól, arról, hogyan küzdöttem le az újabb nehézségeket, milyen megoldásötleteim voltak, meg tulajdonképpen minden efféléről írtam benne. Időnként fellapozom és átélem gondolatban az adott időszakot. Az volt a jó ebben, hogy van egy alap témája. Nem egy átlagos napló, amit biztosan sokan ír(t)atok. Ez különlegessé, egyedivé tette, Ahogy engem tesz azzá a problémám.

Megtanított arra, hogy nem szabad problémázni minden hülyeségen. Ez sajnos sokszor a visszájára fordul, mert hajlamos vagyok másoknak is beszólni azért, ha látványosan panaszkodnak nekem valamiről (ez másképp hat, mintha csak mesélnének róla). Mondjuk arról, hogy miből írnak dolgozatot és úristen, most mi lesz. És ezt nem úgy kell érteni, hogy azt várom el, hogy engem mindenki sajnáljon és meg se merjen szólalni a jelenlétemben, mert “nekem nagyobb problémáim vannak, mint neki”. Egyrészt ezt nem kell összehasonlítani, sehol nincs leírva, hogy melyik probléma milyen súlyos. Ezt mindenki maga érzi. Senki ne sajnáljon. Velem is előfordul, hogy minden összejön és a legapróbb dolgon húzom fel magam a legjobban. Ez természetes. Nem is nézek le senkit azért, mert nem hallássérült és “mit tudja ő, hogy én mit élek át”. Csak azt mondom, hogy időnként át kell értékelni a dolgokat.

Megtanított értékelni a hallásomat. Szerintem ez mindenkivel így van, amíg egészségesek vagyunk, addig abban ringatjuk magunkat, hogy ez mindig így lesz és természetesnek vesszük ezt az állapotot. Hangosan hallgatjuk a zenét (amúgy ezt megértem), akaratunk ellenére kitesszük magunkat zajártalomnak stb. Vagy csak egyszerűen nem gondolunk bele, hogy a tökéletesnél lehet rosszabb is a hallásunk. Pedig történhet bármi, például egy vírusfertőzés vagy egy alattomos gyógyszer mellékhatása, és máris megvan a baj. A hirtelen halláscsökkenésről már nem is beszélve. Én úgy szoktam mondani, hogy a jó hallás egy kiváltság, ezért mindenki becsülje meg és értékelje. Annak ellenére, hogy nálam csak 12 évesen derült ki, már a születésem után elvégzett vizsgálaton is látszódott egy minimális veszteség. Mivel azonban ezt akkor nem mondták, sőt az értékelésnél ép hallás olvasható!!! Ezért én azt a hallást gondoltam tökéletesnek, ami azelőtt volt, hogy elkezdtem érezni a romlást. Pedig nem volt tökéletes, talán erről is írok egyszer.

Mindezek ellenére megtanított arra is, hogy értékeljem mindazt, ami nekem megadatott. Nálam sokkal rosszabb helyzetben lévő emberek is vannak, ha már itt tartunk, vegyük például azokat, akik születésüktől kezdve teljesen siketek és teljesen vakok. Időnként elgondolkozom azon is, hogy attól még, hogy nekem nehezebb, lehet, hogy másoknak még sokkal rosszabb. Tudom, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, de nem árt szem előtt tartani azokat a dolgokat, amiket mi megkaptunk, mások meg nem.

Fejlődött a kreativitásom. Ezt is sokszor leírtam már például ebbe a bizonyos naplóba, hogy a kreativitás elengedhetetlen és szerintem együtt jár a fogyatékosságokkal. Vagy ha nem, akkor az nagy baj. Számtalanszor volt olyan, hogy valami apró nehézségre kerestem a megoldást. Például mivel nem hallom a suttogást, sokszor írták le mások a mondanivalójukat. Egy osztálykiránduláson pl. ketten voltunk egy szobában, de mivel vékonyak voltak a falak, nem nagyon tudtunk beszélgetni. Egymás mellett ültünk és fb-on váltottunk üzeneteket. Aztán ott vannak a különböző rezgések, amelyek nekem nagyon sok információt adnak. Amikor bekapcsolom a laptopomat, ráteszem a kezem, hogy érezzem a rezgését, ami azt jelenti, hogy elkezdett bootolni. Ha nem érzem, akkor valószínűleg lemerült. Ezt más vakoknak is tudom ajánlani mondjuk vonaton, ha nem szól a jaws vagy ilyesmi. De a ventillátorát is lehet figyelni, hogy fújja-e a levegőt, már ha nem belső hűtéses. A telefonom is nagyon erősen rezeg és ahány értesítés, annyiféle ritmusban, hogy meg tudjam őket különböztetni. Már annyira érzékeny vagyok erre, hogy az ébresztőm is rezeg és felébredek rá. Elvégre általában a jobb fülemen alszom, szóval esélytelen lenne bármilyen hangra felébredni. A hangszerek vibrálását is nagyon szeretem egy zenében. Erre az agybadugós fülesek tökéletesen alkalmasak. Mivel a mély hangokat hallom rosszul (inkább sehogy), sok hangszer kiesik, pl. a basszus. De amikor agybadugóssal hallgatom, érzem. Ez olyan, mintha dobolnának az agyamban vagy kopognának a hallócsontjaimon. Nagyon fenomenális érzés. Persze lehet mondani, hogy jobb lenne, ha hallanám ezeket a hangszereket. Ezzel nem is vitatkozom. De miért kellene mindig azt a végét megfogni a dolognak? Most már vannak zenék, amiket csak azért “hallgatok”, hogy érezzem a basszust, és gyakorlatilag semmit nem hallok belőlük. Amúgy nem hallgatnám őket, de annyira fantasztikus érzés, amikor rezegnek a fülesben!

Folyamatosan fejlődnek a kompenzációs módszereim. Szerintem kiskoromban azért nem maradt tartósan a figyelem középpontjában a tény, hogy lehet valami a fülemmel, mert a beszédet jól értettem. Igaz, hogy állítólag hangosan zongoráztam meg ok nélkül kiabáltam, de a beszédértésem jó volt. Igaz, hogy a refrént sokáig reflémnek mondtam, mert számomra semmi különbség nem volt a kettő között. Meg nyilván nem volt olyan nagy a veszteségem, hogy a beszédértésemet befolyásolja. Állítom, hogy abban az időben is sokat kompenzáltam. Később meg pláne. Az elején amikor elkezdett romlani, úgy hangzott a beszéd, mintha valami fura idegen nyelven lenne, ami mintha kicsit hasonlítana a magyarhoz. A legnagyobb probléma, hogy nem hallom az “a” hangot, mert az a legmélyebb magánhangzó a magyarban. Ez azzal jár, hogy azokat a szavakat, ahol csak “a” magánhangzók vannak, nem igazán értem, ezért sokszor a mondatból kell kitalálni, hogy miről van szó. Ez akkor nehéz, amikor a kulcsszó egy ilyen, például egy név. Ilyenkor van szükségem a beszélő kreativitására, hogy át tudja-e fogalmazni. A kedvencem az volt, amikor matekon vettük az algebrai kifejezéseket (aˇx). Ezért kell olyan sokat koncentrálnom, hogy ki tudjam találni a hiányzó infót. Ehhez rengeteg “gyakorlás” kellett, folyamatosan fejleszteni kell a szókincsemet, de már egészen profi vagyok.

Megszerettette velem az olvasást. Jó, ez nem igaz, mert kiskoromban is nagyon szerettem a meséket. Csak aztán nem lett már olyan menő olvasni és én se erőltettem annyira. Egyik nap azonban valami történt. Kb. egy évvel a diagnosztizálásom után egyszer csak elegem lett abból, hogy 0/24-ben kommunikálni és koncentrálni kell, és abból, hogy nem értek semmit, és milyen jó a többieknek, akik gond nélkül beszélgetnek. Gondoltam, én is találok valamit, amiben örömömet lelem, visszatekerhetem akárhányszor, nem fog senki türelmetlenkedni, meg hát aki olvas, azt ugye nem “zavarják”. Azóta már rengeteget olvastam, fejlődött a szókincsem, lettek kedvenc műfajaim és íróim és ha olyan kedvem van, visszavonulok olvasni, mert a könyvben legalább valaki másnak a gondjain izgulhatok, nem a sajátjaimon. Nagyon hálás vagyok, hogy ez így alakult, mert ha magával ránt egy könyv cselekménye, az legalább olyan jó, mint a rezgő hangszerek.

Nem ébredek fel semmilyen hangra. Amíg kolis voltam, mindenkit zavart a pesti forgalom vagy a szél, ami behallatszott az ablakon. Vagy esetleg a mellettünk lévő szobában lakó súlyos értelmi fogyatékos lány éneklése éjjel háromkor. Itt, Amerikában sokszor ugatnak a kutyák, amire a családom fel szokott ébredni. Én meg nem. Voltam már olyan táborban, ahol vasárnaponként megengedték, hogy aludhattunk sokáig, de időnként ki-be járkáltak, zörgött az ajtó stb. Engem nem zavar ezek közül semmi. Bárcsak ez az egy tényező befolyásolná az éjszakáimat mostanában. De egyébként szerintem nagyon mélyen tudok aludni és szükségem is van rá. Ide még hozzá lehetne venni azt a rakás hangot, ami engem nem zavar, holott másokat idegesít.

Emiatt pedig, hogy ennyi mindent össze tudtam szedni, és mert végigmentem az elfogadás szakaszain, már egy jó ideje teljesen fel tudom vállalni az állapotomat. Hozzám tartozik, az enyém, a személyiségem része. Formálta a gondolkodásomat, tehát azt, aki most vagyok. Ha nem lennék hallássérült, valaki más lennék. De ha nem szeretném az angolt, vagy ha nem lenne egy csomó fülbevalóm, akkor se lennék már ugyanaz, aki most. Ez a problémám nem egy különálló dolog, amitől félni kell, hanem bele kellett építenem a személyiségembe. Nem ment két perc alatt, az biztos, de mostanra bárkinek bárhol tudok beszélni róla. Sőt, nem csak hogy tudok, szeretek is. Mert ha az ember magáról beszél, akkor ezeket a dolgokat is meg kell említeni. Senki nem kérdezett rá, hogy szeretnék-e hallássérült lenni. De ha már így van, az nem lenne jó hozzáállás, ha nem vennék tudomást róla. Én inkább szembenéztem vele és megpróbálunk szimbiózisban együttélni. Van, hogy ez nem valósul meg, de a legtöbb esetben igen. Ennek viszont örülök.

Miután megírtam a változásokról szóló bejegyzésemet, sorra jutott eszembe, hogy miket hagytam ki. Először csak egy-két dolog, aztán ahogy tovább gondolkoztam és próbáltam figyelni rájuk, annyi összegyűlt, hogy még egy bejegyzés erejéig fogok foglalkozni ezzel. Ennek mondjuk úgy lett volna értelme, ha egymás után kerül a kettő, de hát ez van.

Megszerettem, ha fényképeznek. Mondom még egyszer. Megszerettem, ha fényképeznek. Ugye, milyen hihetetlen? Hatalmas ellenállás volt bennem ezzel kapcsolatban, ami szerintem érthető, más vakoktól is hallottam már ezt. Általános iskolai osztályommal például egyöntetűen utáltuk, úgyhogy elég nehéz volt a tanároknak rávenniük minket, hogy álljunk össze például a tablókép erejéig. Otthon se volt jobb a helyzet. Amíg én az emlékeimből fel tudok idézni bármit, addig a családom minden összejövetelen fényképez. Én meg ezt nem igazán tudtam tolerálni. A kedvencem a naplemente fotózása volt. Mondták sokan, hogy ez a fajta dokumentáció a látóknak fontos, de engem ez nem érdekelt. Amióta itt vagyok, ez megváltozott. Az elejétől kezdve készültek rólam képek, amiket feltöltöttem facebookra és el is mentettem. Egy idő után már én is kértem, hogy csináljunk képeket például a dolgozataimról. Sőt, selfiezni is szoktam. Ezek persze kikerülnek facebookra, szigorúan leírással, és azt vettem észre, hogy sokkal több like-ot kapok egy képre, mint egy bejegyzésre. Egy sima szöveges bejegyzést mondjuk 25-en like-olnak, de inkább kevesebben. A képekre van, hogy 60 like is jön. Persze nem ez a lényeg, de mégis hihetetlen. Amit továbbra is utálok, a csoportképek. “Húzódjatok összébb, mert nem fértek bele a képbe, xy álljon előrébb / hátrébb, mert nem látszódik, nem jók a fényviszonyok, álljatok máshova”. Vááááááá. Ennél már csak az a rosszabb, amikor kétszer-háromszor újra kell csinálni a képet. A másik, amit értelemszerűen nem szeretek, az a fényképnézegetés. Viszont legalább már el tudtam fogadni, hogy a fotózás fontos, sőt, én is igényelem. Ez olyan, mint hogy a baráti találkozásainkról felvételeket készítünk.

Értem az angol számok szövegét. A zenei ízlésem rengeteget változott az évek során. Kiskoromban olyan zenéket hallgattam, amik otthon szóltak, aztán meg olyat, amiket a suliban hallgattak. Aztán jött legjobb barátnőm révén a szerb zene. Azt rajongásig szerettem. Még most is, de régebben teljesen bele voltam őrülve, meg akartam tanulni a nyelvet, Szerbiában akartam élni meg ilyenek. Nem sok mindenki tudott ezzel mit kezdeni. Aztán amikor megszerettem az angolt, elkezdtem mai előadókat hallgatni (Miley Cirus, Avril Lavigne, Taylor Swift, Pink stb). Ebben az időben alig hallgattam szerb zenét. Mostanra összekeveredtek a stílusok és úgy vagyok vele, hogy azt hallgatom, ami éppen a hangulatomhoz illik. Nagyon-nagyon szeretem a délszláv zenéket is, de másféléket is hajlandó vagyok meghallgatni. Az angol számokat mostanában különösen élvezem, mert sokkal többet megértek a szövegből mint régen, anélkül, hogy csekkoltam volna a neten. Erre véletlenül jöttem rá. A csereévem első három hónapjában inkább szerb zenét hallgattam, de egyik este Avril Lavigne-t másoltam a lejátszómra, és válogatás közben rájöttem, hogy nagyon sok átjön a szövegből. Mondjuk nem olyan nagy dicsőség ez, a love you-t meg a forever – togethert mindenki megérti. De azért sokszor van úgy, hogy azokat a kifejezéseket hallom ki, amiket itt is használok mindennap.

Szlengesedik az angolom. Vagy úgy is mondhatnám, romlik a minősége. Főleg tavaly rengeteg hivatalos levelet kellett írnom egyrészt az érettségi gyakorlások miatt, másrészt néha a csereévemre való jelentkezési procedúra részeként. És mivel nem nagyon használtam az angolórákon kívül máshol a nyelvet, ott pedig nyilván az a lényeg, hogy minél választékosabban kell beszélni, egészen hivatalos volt az írásom. Amikor kijöttem, ezt hoztam magammal. De ahogy folyamatosan hallom az everyday Englisht, azaz a mindennapi nyelvhasználatot, úgy kopik ez a hivatalosság. Rengeteget sms-ezek, rövidítek, és a beszédben is sokkal hétköznapiasabban fogalmazok, mint régen. Szerintem ez mondjuk nem baj, hiszen ez is hozzátartozik a nyelvtudáshoz. Ha én állítanám össze a nyelvvizsga / érettségi feladatokat, biztos lenne benne valami olyan gyakorlat, ahol pont az lenne a lényeg, hogy a kevésbé hivatalos formákat kellene használni. Hiszen egy mindennapi szituációban nem ugyanazokat a kifejezéseket használjuk, mint a hivatalos nyelvben. Szerencsére én az angolórákon is kaptam ebbe némi bepillantást, de itt teljesedett ki igazán. Viszont nyilván nem csak az érettségire kell hivatalos leveleket írni. Mivel elkezdtem levelezni az egyik nyelvvizsgaközponttal, össze kellett szedni magam. Hát, bevallom, nehéz volt. Ha egy barátomnak kellett volna írni, simán ment volna, de így sokszor alig találtam a megfelelő szavakat és nehéz volt úgy fogalmazni, hogy hiteles legyen a nyelvvizsgázási szándékom. Remélhetőleg majd egyszer ez is változik, ha már a változásoknál tartunk.

Ki kellett alakítanom új tanulási módszereket. Itt nem szó szerint kérdeznek rá a fogalmakra meg egyáltalán arra, amit megtanultál. De amikor kijöttem, olyan tanulási módszert hoztam magammal, ami otthon jól működött és arra volt jó, hogy emlékezzek a lexikális információkra. Eleinte itt is úgy tanultam, de rájöttem, hogy nem lesz hatékony. Igaz, hogy itt általában feleletválasztós tesztek vannak, de azért nem mindig. Bioszon például a múltkor azt kellett leírni, hogy a keményítőből hogy lesz atp. Először kicsit megijedtem, hiszen 11 év tanulási módszereit nem lehet csak úgy felülírni. Aztán elkezdtem írni, amit a jegyzeteim alapján meg a józan eszemmel helyesnek gondoltam. Hogy az emésztőenzimek lebontják a keményítőt glukózzá, az felszívódik és bekerül a véráramba. Eljut a sejtekhez, amelyek a glukóz molekulák és oxigén felhasználásával sejtlégzés közben atp-t állítanak elő. Egy másik dolgozatban arról kellett írni, hogy mi a különbség a szaporítósejtek és a többi sejt dns-e között. Ezt mondjuk pont nem tudtam, de a válasz itt is logikus, csak gondolkodni kellett volna hozzá. És NEM VOLT BENNE A JEGYZETBEN!!!!!!!!!! És senki nem morog azon, hogy ezt nem írtuk le, akkor miért kéri számon a tanár. Nem azt mondom, hogy mindenki tud mindent, főleg bioszból. Csak azt, hogy szerintem ez a fajta tanulás jobban megtanít gondolkodni. Igen, ismerem a sztereotípiákat, hogy az amerikai oktatás ilyen meg olyan. Nekem összességében tetszik.

Ezzel együtt megtanultam forrásokból dolgozni. Főleg amerikai töriből vannak projectmunkák, kb. minden témához kapcsolódik egy. Mindig mást kell csinálni, nekem általában esszét kell írni, mert elég látósak a feladatok. Az első ilyen projectet az abortuszról írtam még októberben. Féltem, hogy nem fogom tudni eldönteni, melyik a jó forrás, és hogy mikor jön el az a pont, amikor elég anyagom van. De már írtam pár projectet és most már van némi rutinom. Persze ezek nem hosszúak, de szerintem a későbbiekben hasznos lesz ez a gyakorlat.

Itt nincsenek lyukas óráim. A régi sulimban mondhatni “meglehetősen sok” lyukas órám volt. Amúgy nem annyira, csak így hallottam vissza egyszer. Általában néhány lyukas órám alatt voltak a korrepetálásaim, de olyan is volt, hogy első vagy hatodik órára esett egy tesi vagy egy infó, arra meg nyilván nem mentem be. Amikor geometriáztunk vagy valami olyan anyagrészt vettünk matekból, amit úgyse értettem volna a csoportos órán, akkor ott is elfoglalhattam magam. Erre még rájöttek azok a váratlan helyzetek, amikor hiányzott egy tanár… itt mindennap ugyanannyi, 8 órám van, plusz az ebéd. Na jó, mondhatjuk, hogy itt is van egy lyukas órám, a matek. De általában mindig van valami. Vagy scannelni kell, vagy ppt-t konvertálni, vagy valamit elmagyarázni, vagy… Mióta M. az asszisztensem, sokkal kevesebbet telefonozok, szóval a klasszikus értelemben vett lyukas órám ritkán van. Ami meg a tanárok hiányzását illeti, mindenki kiad valami feladatot, vagy ha más nem, filmet nézünk. Nincs olyan, hogy “foglaljátok el magatokat”.

Nagyon hiányoznak a hosszabb szünetek. Amint már írtam, itt csak 5 perc van két óra között, ami semmire nem elég. Az Andrássyban 15 perc volt minden óra között. Tudjátok, mennyi mindenre elég az? Elmenni mosdóba. Enni pár falatot (bár itt van ebédszünet, és nem olyan későn, mint otthon). Ha csak hat órám volt, akkor utána tudtam enni, de ha faktra siettem, akkor csak 15 perc állt rendelkezésemre. Ha nem akartam késni, otthagytam az étel nagy részét (bár ez fakttól függetlenül is sokszor előfordult). Ha finom volt a kaja, akkor elkéstem. Volt, hogy 20 percet is, mert nagy volt a sor… A legfontosabb viszont az, hogy 15 perc alatt meg lehet ám írni a leckét. Tudjátok, amikor az előző óra végeztével szárnyra kap a kérdés, hogy volt házi a következő órára? Először csak egy-két ember beszéli egymás között, aztán tovább és továbbterjed az osztályban, mint egy visszhang. Volt házi? Volt házi? És amikor kiderül, hogy volt… 15 perc alatt meg lehet csinálni pár feladatot az írásbeliből, kicsit át lehet nézni legalább az órai jegyzeteket (már ha vannak, ugye…) Dolgozatok előtt is nagyon hasznos tud lenni 15 perc. Azt nem mondom, hogy fel lehet készülni előzetes tanulás nélkül, ezt inkább ne próbáljátok ki. De még egy utolsó review belefér. Az anyag azon részeinek átismétlése, amelyek különösen nehezen mennek. Persze amilyen gyors – és felszínes – ez a fajta tanulás, olyan gyorsan el is felejtődik minden. Ehhez az Olean High-ban kiadott 5 perc is bőven elég.

Nyugi, az Andrássyban 4,7 volt kb. az átlagom, és sokkal több időt fordítottam a tanulásra. De hát mindenki volt diák vagy nem? Mindenesetre itt olyan érzés, mintha folyamatosan lennének órák, tényleg csak a teremről teremre vándorlás veszi el az időt. Viszont ami jó, hogy amint kicsengetnek, a tanárok befejezik az órát. Még ha ez azzal jár, hogy félbe kell hagyniuk egy mondatot, akkor is. És mivel nekik saját termük van, ahol van projector meg laptop, nem a szertárosnak kell elhoznia és összedugnia, nem megy el ezzel az idő az óra elején. Néha kapunk pár percet a dolgozatok előtt, de ezt tanára válogatja.

Az alvási szokásaim is megváltoztak. Ez sajnos nem a csereévem, hanem valami másnak a következménye, és csak azért írok róla, mert egyrészt eléggé zavaró, másrészt mert aki ismer, az tudja, hogy mennyire szeretek aludni. Otthon az volt, hogy akár hétköznap is fenn maradtam kb. éjfélig, de hétvégén különösen, értsd éjjel 2 körül tettem le a skype-ot / könyvet / zenét / akármit. Másnap, ha suli volt, akkor olyan voltam, mint egy zombi, de persze estére megint felélénkültem. 11-ben, amikor egyre nehezebb és végül szinte lehetetlenné vált jegyzetelni, annyira elfáradtam, hogy sokszor délután is aludtam. Annak megint az volt a következménye, hogy este megint későn mentem aludni. Hétvégén minimum délig nem ébredtem fel, aminek hatására éjjel ugyanúgy fennmaradtam. Teljesen összeomlott a biológiai órám, amihez még hozzájött az alap fáradtság a hallássérülésemből adódó koncentrálás miatt. Minden egyes mondat meghallása és megértése olyan, mintha megoldanál egy-egy másodfokú kétismeretlenes egyenletet. És ezen csak az alvás segít – vagy nem. Szóval mindezek ellenére szerettem aludni. Nekem aztán nem volt olyan problémám, hogy a biológiai órám beállt már a hétköznapi korán kelésre, ezért hétvégén is felkeltem volna hétkor.

Amikor ide jöttem, nem zavart az alvásban az időeltolódás. Engem semmi nem tud megzavarni alvás közben, már csak a hallásproblémám miatt se. Meg hát szeretek aludni elvileg. Szóval a repülőn is ezt az izgalmas tevékenységet folytattam, ezért Washingtonba megérkezve tudtam alkalmazkodni ahhoz, hogy délután volt. Aztán rájöttem, hogy amikor itt este van, a barátaim nagy része már alszik, ezért nem volt kivel skype-olni. Tehát nem maradtam fent olyan sokáig. Az angol is nagyban hozzásegített ehhez. Szerencsére itt nem is kelek olyan későn és szinte soha nem alszom délután.

Aztán valami történt és ez az egész rendszer felborult. Van úgy, hogy nem tudok aludni egyáltalán. Ilyenkor akad beszélgetőtársam, hála a 6 óra különbségnek Magyarország javára. Aztán hajnal fele elalszom, de egyáltalán nem pihenem ki magam és pár óra elteltével felébredek. Ez persze a következő napra fáradtságot eredményez, de ez nem garantálja a jól alvást. Előfordul, hogy elalszom rendes időben, de felébredek és onnantól minden visszaalvási törekvésem kudarcba fullad. És persze vannak az álmok, amelyek nagyon intenzívek tudnak lenni és nagyon rossz belőlük felébredni, visszazuhanni a valóságba. Nyilván vannak jó éjszakák is, amikor mélyen alszom, nem álmodok semmit, nem ébredek fel semmire, de ezt az állapotot nem tudom egyelőre tartósan fenntartani, ezért nem is sikerül normálisan kipihenni magam már egy jó ideje. Lassan négy hónapja. Nagyon remélem, hogy elmúlik egyszer. Határozottan jobb, mint az első időszakban, akkor tényleg semmit nem aludtam, de még nem látom a végét.

És egy laza téma így utoljára: meguntam a sültkrumplit. Akár otthon, akár étteremben, akár a mc-donald’sban készül. Kíváncsi voltam, mit fogok először megunni, és arra számítottam, hogy a pizzát. Szerencsére azt még eddig szeretem. De a sültkrumpli? Vááááá. Ketchuppal még elmegy, de már úgy se igazán tudom elviselni. És a legtöbb helyen automatikusan jár az ételhez. Szerintem ez is vissza fog változni idővel.

Egyelőre ennyi jutott eszembe. Ezek tényleg nem nagy dolgok, de szerintem elég érdekesek ahhoz, hogy írjak róluk ilyen sok hallgatás után. Majd egyszer, ne kérdezzétek hogy mikor, írok azokról is, amik nem változtak. Meg még sok másról is szeretnék, de nekem is csak két kezem van.

Egyszer és mindenkorra leszögezném, nem azért mondom meg a véleményem bizonyos dolgokról, mert kint vagyok az Államokban és ezáltal úgy érzem, nekem mindent szabad. Pont egy ilyet kaptam a héten, csak mert nem értettem egyet valamivel egy csoportban, és ahelyett, hogy szépen mentem volna a többiek után, el mertem mondani, hogy én mit gondolok, és a like-ok számából meg a történtek utáni beszélgetésekből láttam, hogy nem vagyok egyedül az ellenvéleményemmel. De akinek kicsit eltér a véleménye a többségtől, azt nem szeretik és elkezdenek személyeskedni. Például ezzel, hogy nem kéne ekkora számnak lennie csak azért, mert kijutottam Amerikába. Nos, megsúgom, hogy a legtöbb témáról, amivel kapcsolatban itt fejtettem ki az álláspontomat, Amerika előtt is megvolt a véleményem. Annyiban segített hozzá ez a tény, hogy ha nem lennék itt, nem kezdtem volna el blogot írni, hiszen akkor valószínűleg az érettségi tételek fölött görnyednék, abban meg semmi blogolásra méltó nincs. Na jó, jövőre biztos fogok írni az érettségiről.

Ígérem, most nem fogok semmiért beszólni, sőt. Elhatároztam, hogy ha már páran ennyire össze akarnak engem hozni Amerikával, megpróbálom bátorítani azokat, akiknek hasonló nagy volumenű terveik vannak, de valamiért nem merik megvalósítani őket. Tehát senkit nem nézek le azért, mert nincs itt.

Amikor elmondtam a külvilágnak, hogy cserediák szeretnék lenni, nagyon sokan támogattak és biztattak. Nyilván nem mindenki értett egyet a terveimmel, volt, aki próbált lebeszélni, de nem foglalkoztam vele. Eleinte csak a családom meg egy-két barátom tudta, aztán néhány tanárom. Az angoltanáromnak elég viccesen üzentem meg. Tizedikben írtunk a jövő időből tz-t, és az egyik feladat az volt, hogy írjuk le, mit csinálunk jövő ilyenkor. Én szeretem az igazat írni az ilyen feladatoknál, pedig tudom, hogy nem ez a lényeg. Azt írtam, hogy jövőre ilyenkor (tehát 2015 márciusa körül) valószínűleg készülni fogok a csereévemre. Zárójelben hozzátettem, hogy igazat beszélek. Amikor kijavította a dogát, utána meséltem róla ré-szletesen. Az osztály akkor tudta meg, amikor megírtam az angol szintfelmérőt. Amikor már sokan tudták és sorra vettem a jelentkezés akadályait, és később amikor elkezdtem a blogot, nagyon sok olyan visszajelzést kaptam, hogy milyen bátor dolog volt kimenni. Hogy ez még jó látással és hallással is nehéz lenne, de én sorra megoldok mindent a fogyatékosságaim ellenére is. Más vakoktól is hallottam ilyet. Sőt, azt is mondták, hogy felnéznek rám és tisztelnek mindazért, amiket elértem. Mindez nagyon jólesik és nagyon köszönöm. Írtam már, milyen jólesnek az olvasói visszajelzések. Amikor valaki arról ír, hogy szereti az írásaimat, ne hagyjam abba stb. Higgyétek el, nem az számít, hogy hányan osztották meg vagy like-olták a bejegyzéseiteket, hanem az, hogy az olvasók mit mondanak. Jó, nyilván jó jel, ha sokan osztják, de engem nem ez érdekel. Tudjátok, hogy én nem teszem ki a bejegyzéseimet a saját falamra, nem erőltettem rá senkire, hogy “itt van, kattints már rá”, tehát csak és kizárólag szájról szájra terjed a blog. Nem is kaptam sok megosztást összességében, de nem is kértem. Mindenkinek a szíve joga, hogy kinek ajánlja és mi a véleménye róla. A privát visszajelzések az igazán értékesek.

Egyáltalán nem várom el senkitől, hogy felnézzen rám. Egyrészt nem ezért csinálom, hanem mert nekem ez így jó. Külföldön szerettem volna tanulni, és ezt a tervemet addig vittem, amíg meg nem valósult. És mint tudjátok, itt is van néhány megoldanivaló probléma. Amikor először elintéztem valami nagyobb dolgot, nagyon megdicsértek otthonról, hogy le a kalappal, hogy egy totál idegen országban, ismeretlenek között nem az anyanyelvemen megoldottam valamit. Ez nekem evidens volt, mert szerintem valahogy bele van kódolva a dns-embe, hogy meg kell oldani, amit lehet. Nem úgy fogtam fel, hogy ezért elismerés járna. Azóta is sokan dicsérnek, ami persze jólesik, mert mindenkinek jólesik, de nem érzem magam magasabb szinten azért, mert itt vagyok. Nem vagyok álszerény. De tényleg csak azért jöttem ki, mert ez volt az álmom és meg akartam valósítani.

Egy pillanatig se gondoltam azt, hogy esetleg a fogyatékosságaim miatt nem sikerülhet. Ez részben azért volt, mert tudtam, hogy a szervezetnek, aki kijuttatott, volt már ilyen téren tapasztalata. Attól kicsit tartottam, hogy lesz-e olyan család, akik vállalnak, de úgy voltam vele, Amerika elég nagy, csak találnak valakiket. Azzal tisztában voltam, hogy lesznek nehézségeim. Hiszen soha nem lehetek teljesen önálló, és a hallássérülésem nagyban akadályozza a kommunikációt. Valahányszor ezeket a kérdéseket tették fel nekem, azt mondtam, hogy nehézségek mindenhol lesznek, a magyart se értem, az Andrássyban is sokkal több energiámat felemésztette a tanulás, Magyarországon is problémáim voltak a közlekedéssel stb. Csak annyi lesz a különbség, hogy itt eleinte nem ismerek majd senkit. De a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, és minél többet oldunk meg, annál rutinosabbak leszünk. Amikor repültem, akkor is csak olyanoktól féltem, mint mindenki más. Imádok repülni, de annyi macera van vele, hogy szerintem ez a legstresszesebb utazási mód. Nem mindegy, mekkora a táskák mérete és súlya, a kézitáskába nem kerülhet folyadék, átszállás esetén para, hogy ne késsen a következő gép, a végállomásnál meg hogy megvan-e a bőrönd. A személyzet mindenhol segített, még a mosdóba is elkísértek. Jó, Washingtonban az átvizsgálás elég izgalmas volt a szigorú biztonsági őrök kérdéseivel meg a 10000 dolláros félreértésemmel, de túléltem és mostanra egy jósztori lett belőle. Most, hogy itt vagyok már fél éve, átéltem pár dolgot, és bizony voltak, amelyek nem történtek volna meg, ha mind az öt érzékszervem hajlandó lenne működni. Azonban ezen fölösleges szomorkodni, mert az agyam jól működik és mindig születik valami megoldás. Ha szükségem van rá, kérek segítséget. Az nem szégyen, bár azt is meg kell tanulni és van még hova fejlődnöm ilyen téren. De nem panaszkodhatom, jól megy a suli, jól tudok angolul, van egy szuper fogadócsaládom, egy kiváló asszisztensem, és még sok kedves ember, akik segítenek akár itt, akár otthonról. Nem csinálok semmi különöset, csak sokezer km-re Magyarországtól töltök egy kis időt. Nyelvet tanulok, tapasztalatokat szerzek. Vakon és hallássérültként. Ez tényleg olyan szenzációs?

Szerintem egyáltalán nem vagyok bátor. Csak álmodtam egy nagyot és addig küzdöttem, amíg meg nem valósult. Azt nem mondom, hogy könnyű volt, de senki nem mondta, hogy az lesz. Azzal, hogy jelentkeztem az Andrássyba, elkezdődött ez a folyamat. Becsöppentem egy 34 fős osztályba, én voltam az egyetlen fogyatékossággal élő. A beilleszkedés mellett a tanáraimmal összhangban ki kellett alakítani különböző tanulási stratégiákat. Szinte minden tantárgyhoz másfélét. Amikor felvettek, ráadásul az eurofaktra, akkor is mindenki el volt ájulva, mert az Andrássy elég erős sulinak számít, és milyen nagy dolog, hogy bekerültem. Hát, a matek felvételim ponthatáros lett.xD Ezt már akkor se értettem, hiszen én csak csináltam a dolgom. Aztán amikor elkezdődött a suli és jöttek a nehézségek, kicsit megijedtem. Kicsit nagyon. De szép lassan hozzászoktunk az új helyzethez. Ahogy megszerettem az angolt, úgy kezdett megfogalmazódni bennem a csereév gondolata, amit végül megvalósítottam. És gondolom, nem ez volt az utolsó küldetésem.

Szóval innen is azt üzenem mindenkinek, de főleg a fogyatékossággal élőknek, ne féljetek megvalósítani az álmaitokat. Csak az a fontos, hogy valami reálisat válassz. Én se fogok jogosítványt szerezni vagy felvételizni a zeneakadémiára. Elég vicces lenne.xD Ha megvan a cél, amit el akarsz érni, ne húzd le magad azzal, hogy a problémád miatt nem sikerülhet. Ha reálisak az elképzeléseid, mint például nekem, akkor menni fog. Persze nem azonnal. Ez lehet, hogy eltántorít majd, vagy úgy érzed, hogy nem fog összejönni. Sajnos nem mehet minden simán, például nekem is visszamondta az első család. Sőt, a legelején Amerika is kétséges volt, más országokat is ki kellett választanom. Sokat kell majd küzdened, és ahogy haladsz a procedúrán, lesznek olyan mérföldkövek, amelyek előtt figyelmeztetned kell magad, hogy benne lehet a pakliban, hogy nem sikerül. Például nálam ilyen volt az angol szintfelmérő, a vízumigénylés és persze amikor vártam egy új család jelentkezésére. És ha magát a célt elérted, akkor jön még csak a neheze. Az elején minden új, de aztán jönnek a hétköznapok a kihívásaikkal. Viszont ha valamit tényleg nagyon szeretnél, nem fogod engedni, hogy ezek a dolgok – meg persze a kívülállók megjegyzései – eltántorítsanak. Egyet jegyezz meg. Attól, hogy van valamilyen fogyatékosságod, nem kell lemondanod az álmaidról. Ha reálisak, akkor ez a tény nem fogja befolyásolni őket. Legfeljebb motivál, hogy csak azért is megcsinálod. Adj egy kis esélyt magadnak!

Lehet, hogy ez így kimondva szenzációsnak hangzik, hogy vakon és hallássérültként Amerikában vagyok. Kilenc hónapig. Húúú, milyen hosszú idő (amúgy nem). Egyedül, idegen környezetben, fogadócsaládnál, angolul. De szerintem egyáltalán nem nagyszerűbb ez, mint más dolgok. Ezért nem érzem magam többnek senkinél és ezért ne emeljétek magasabbra az én történetemet másokénál. Inkább gondolkozzatok el rajta, nektek van-e hasonló álmotok és ha igen, kezdjetek el cselekedni. Higgyétek el, megéri.