Off: miért jó hallássérültnek lenni?

El tudom képzelni, ahogy a címet elolvasva felszisszennek az olvasóim. Talán megőrültem, hogy ilyesmiről tudok egyáltalán írni? Mit lehet erről írni? Ez eleve egy halott téma, hiszen hogyan is lehetne bármi jót találni ebben a helyzetben? Elárulom, lehet. Különben nem lenne ide feltöltve ez a bejegyzés. Na de mégis hogy? Erről fogok most mesélni, hogy olyan dolgokat is megtudj, amelyek nem biztos, hogy azonnal eszedbe jutnak, ha a hallássérülésre asszociálsz. Ezek olyan bennfentes titkok, amiket csak a hallássérültek értenek. Úgyhogy irány a kulisszák mögé, most felfedem az összes előnyt, amire már rájöttem. Ez nem jelenti azt, hogy csak ennyi van.

Május 28-án lesz 6 éve, hogy először besétáltam egy fül-orr-gégészetre a panaszaimmal. Ez 2010-ben történt, hatodikos voltam, és haza kellett jönnöm már egy nappal előbb a suliból. Akkor azért annyira nem volt buli hiányozni. Azóta rengeteg mindent átéltem, és sok minden nem volt annyira fun. Sok romlás, kórház, infúzió, gyógyszerek, rengeteg eredménytelen vizsgálat, sírás, aggódás, nehézségek, fáradtság, félreértések. Ezekről is lehetne oldalakat írni. Lehet, hogy majd egyszer fogok is, majd kiderül. Viszont úgy gondolom, annak semmi értelme, ha állandóan azt siratjuk, ami nincs. Ez a félig üres vagy félig teli pohár esete. Én is ki szoktam akadni, ha valami nehézséggel találkozom, de gondolom ezt nem kell magyarázni. Viszont mióta diagnosztizáltak, eltelt annyi idő, hogy el tudjam fogadni, hogy hallássérült vagyok. Nem gondolkozom azon 0/24-ben, hogy mennyi mindent veszítettem, és milyen tök jó lenne, ha jól hallanék. Nyilván, de ezen fölösleges szomorkodni. Ezért inkább úgy voltam vele, hogy az idő előrehaladtával, ahogy szép lassan megtanultam kezelni a helyzeteket és elfogadni a tényeket, azon vettem észre magam, hogy egy halom dolgot fel tudok sorakoztatni, amiért nekem megérte.

Fontos, hogy ez nem azt jelenti, hogy csillogó szemmel virulok, amiért a szemem után a fülem is lemondott. De ha már így van, szerintem jobb azt az utat választani, amit én választottam. Minden okom meg lett volna rá, hogy belefásuljak, de minden eszközöm megvan hozzá, hogy ez ne történjen meg. És ez nem azt jelenti, hogy örülök ennek az állapotnak, vagy hogy nekem ez így szuper. Nem. Hogy is lehetne az? Csak elfogadtam, mert más választásom nem nagyon volt. Lett volna, nyilván, de az nem vezetett volna eredményre. Nem mondom, hogy könnyű volt az elfogadás, de mivel ez egy belső lelki folyamat, kívülről nem lehetett látni. Voltak különböző szakaszai, amelyek cserélődtek az évek során és fejlődtem tőlük. Miután kijöttem a kórházból, elkezdtem hallássérültek fórumait olvasni. Nem mintha annyira jól éreztem volna magam, hanem hogy információkat gyűjtsek és mások tapasztalataiból legalább egy képet kapjak arról, hogy mire számítsak. Az egyik fórumon olvastam egy postot, ahol sokan leírták, nekik miért jó. Csak hüledeztem, hogy tényleg? Ebben semmi jó nincs. És mégis.

Ihletet adott és ad nagyon sokszor. Volt egy naplóm, én csak úgy hívtam, hogy hallásélménynapló. Szinte a kezdetektől feljegyeztem benne az észrevételeimet. Később annyira kinőtte magát, hogy másról is elkezdtem írni benne, és ahogy telt az idő, egyre színesedtek a témák, javult az írásom, csiszolódott a fogalmazásom. Most már csak néha írok bele egy-két bejegyzést, mert egy időben annyira brutálisan lemaradtam, hogy képtelen lennék behozni és már nem érzem szükségét ennek. De rengeteget segített, főleg lelkileg. Volt egy kis kuckóm, ahova el tudtam bújni és bármi történt, kiírtam magamból. Persze nagyrészt a hallásomról szól, arról, hogyan küzdöttem le az újabb nehézségeket, milyen megoldásötleteim voltak, meg tulajdonképpen minden efféléről írtam benne. Időnként fellapozom és átélem gondolatban az adott időszakot. Az volt a jó ebben, hogy van egy alap témája. Nem egy átlagos napló, amit biztosan sokan ír(t)atok. Ez különlegessé, egyedivé tette, Ahogy engem tesz azzá a problémám.

Megtanított arra, hogy nem szabad problémázni minden hülyeségen. Ez sajnos sokszor a visszájára fordul, mert hajlamos vagyok másoknak is beszólni azért, ha látványosan panaszkodnak nekem valamiről (ez másképp hat, mintha csak mesélnének róla). Mondjuk arról, hogy miből írnak dolgozatot és úristen, most mi lesz. És ezt nem úgy kell érteni, hogy azt várom el, hogy engem mindenki sajnáljon és meg se merjen szólalni a jelenlétemben, mert “nekem nagyobb problémáim vannak, mint neki”. Egyrészt ezt nem kell összehasonlítani, sehol nincs leírva, hogy melyik probléma milyen súlyos. Ezt mindenki maga érzi. Senki ne sajnáljon. Velem is előfordul, hogy minden összejön és a legapróbb dolgon húzom fel magam a legjobban. Ez természetes. Nem is nézek le senkit azért, mert nem hallássérült és “mit tudja ő, hogy én mit élek át”. Csak azt mondom, hogy időnként át kell értékelni a dolgokat.

Megtanított értékelni a hallásomat. Szerintem ez mindenkivel így van, amíg egészségesek vagyunk, addig abban ringatjuk magunkat, hogy ez mindig így lesz és természetesnek vesszük ezt az állapotot. Hangosan hallgatjuk a zenét (amúgy ezt megértem), akaratunk ellenére kitesszük magunkat zajártalomnak stb. Vagy csak egyszerűen nem gondolunk bele, hogy a tökéletesnél lehet rosszabb is a hallásunk. Pedig történhet bármi, például egy vírusfertőzés vagy egy alattomos gyógyszer mellékhatása, és máris megvan a baj. A hirtelen halláscsökkenésről már nem is beszélve. Én úgy szoktam mondani, hogy a jó hallás egy kiváltság, ezért mindenki becsülje meg és értékelje. Annak ellenére, hogy nálam csak 12 évesen derült ki, már a születésem után elvégzett vizsgálaton is látszódott egy minimális veszteség. Mivel azonban ezt akkor nem mondták, sőt az értékelésnél ép hallás olvasható!!! Ezért én azt a hallást gondoltam tökéletesnek, ami azelőtt volt, hogy elkezdtem érezni a romlást. Pedig nem volt tökéletes, talán erről is írok egyszer.

Mindezek ellenére megtanított arra is, hogy értékeljem mindazt, ami nekem megadatott. Nálam sokkal rosszabb helyzetben lévő emberek is vannak, ha már itt tartunk, vegyük például azokat, akik születésüktől kezdve teljesen siketek és teljesen vakok. Időnként elgondolkozom azon is, hogy attól még, hogy nekem nehezebb, lehet, hogy másoknak még sokkal rosszabb. Tudom, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, de nem árt szem előtt tartani azokat a dolgokat, amiket mi megkaptunk, mások meg nem.

Fejlődött a kreativitásom. Ezt is sokszor leírtam már például ebbe a bizonyos naplóba, hogy a kreativitás elengedhetetlen és szerintem együtt jár a fogyatékosságokkal. Vagy ha nem, akkor az nagy baj. Számtalanszor volt olyan, hogy valami apró nehézségre kerestem a megoldást. Például mivel nem hallom a suttogást, sokszor írták le mások a mondanivalójukat. Egy osztálykiránduláson pl. ketten voltunk egy szobában, de mivel vékonyak voltak a falak, nem nagyon tudtunk beszélgetni. Egymás mellett ültünk és fb-on váltottunk üzeneteket. Aztán ott vannak a különböző rezgések, amelyek nekem nagyon sok információt adnak. Amikor bekapcsolom a laptopomat, ráteszem a kezem, hogy érezzem a rezgését, ami azt jelenti, hogy elkezdett bootolni. Ha nem érzem, akkor valószínűleg lemerült. Ezt más vakoknak is tudom ajánlani mondjuk vonaton, ha nem szól a jaws vagy ilyesmi. De a ventillátorát is lehet figyelni, hogy fújja-e a levegőt, már ha nem belső hűtéses. A telefonom is nagyon erősen rezeg és ahány értesítés, annyiféle ritmusban, hogy meg tudjam őket különböztetni. Már annyira érzékeny vagyok erre, hogy az ébresztőm is rezeg és felébredek rá. Elvégre általában a jobb fülemen alszom, szóval esélytelen lenne bármilyen hangra felébredni. A hangszerek vibrálását is nagyon szeretem egy zenében. Erre az agybadugós fülesek tökéletesen alkalmasak. Mivel a mély hangokat hallom rosszul (inkább sehogy), sok hangszer kiesik, pl. a basszus. De amikor agybadugóssal hallgatom, érzem. Ez olyan, mintha dobolnának az agyamban vagy kopognának a hallócsontjaimon. Nagyon fenomenális érzés. Persze lehet mondani, hogy jobb lenne, ha hallanám ezeket a hangszereket. Ezzel nem is vitatkozom. De miért kellene mindig azt a végét megfogni a dolognak? Most már vannak zenék, amiket csak azért “hallgatok”, hogy érezzem a basszust, és gyakorlatilag semmit nem hallok belőlük. Amúgy nem hallgatnám őket, de annyira fantasztikus érzés, amikor rezegnek a fülesben!

Folyamatosan fejlődnek a kompenzációs módszereim. Szerintem kiskoromban azért nem maradt tartósan a figyelem középpontjában a tény, hogy lehet valami a fülemmel, mert a beszédet jól értettem. Igaz, hogy állítólag hangosan zongoráztam meg ok nélkül kiabáltam, de a beszédértésem jó volt. Igaz, hogy a refrént sokáig reflémnek mondtam, mert számomra semmi különbség nem volt a kettő között. Meg nyilván nem volt olyan nagy a veszteségem, hogy a beszédértésemet befolyásolja. Állítom, hogy abban az időben is sokat kompenzáltam. Később meg pláne. Az elején amikor elkezdett romlani, úgy hangzott a beszéd, mintha valami fura idegen nyelven lenne, ami mintha kicsit hasonlítana a magyarhoz. A legnagyobb probléma, hogy nem hallom az “a” hangot, mert az a legmélyebb magánhangzó a magyarban. Ez azzal jár, hogy azokat a szavakat, ahol csak “a” magánhangzók vannak, nem igazán értem, ezért sokszor a mondatból kell kitalálni, hogy miről van szó. Ez akkor nehéz, amikor a kulcsszó egy ilyen, például egy név. Ilyenkor van szükségem a beszélő kreativitására, hogy át tudja-e fogalmazni. A kedvencem az volt, amikor matekon vettük az algebrai kifejezéseket (aˇx). Ezért kell olyan sokat koncentrálnom, hogy ki tudjam találni a hiányzó infót. Ehhez rengeteg “gyakorlás” kellett, folyamatosan fejleszteni kell a szókincsemet, de már egészen profi vagyok.

Megszerettette velem az olvasást. Jó, ez nem igaz, mert kiskoromban is nagyon szerettem a meséket. Csak aztán nem lett már olyan menő olvasni és én se erőltettem annyira. Egyik nap azonban valami történt. Kb. egy évvel a diagnosztizálásom után egyszer csak elegem lett abból, hogy 0/24-ben kommunikálni és koncentrálni kell, és abból, hogy nem értek semmit, és milyen jó a többieknek, akik gond nélkül beszélgetnek. Gondoltam, én is találok valamit, amiben örömömet lelem, visszatekerhetem akárhányszor, nem fog senki türelmetlenkedni, meg hát aki olvas, azt ugye nem “zavarják”. Azóta már rengeteget olvastam, fejlődött a szókincsem, lettek kedvenc műfajaim és íróim és ha olyan kedvem van, visszavonulok olvasni, mert a könyvben legalább valaki másnak a gondjain izgulhatok, nem a sajátjaimon. Nagyon hálás vagyok, hogy ez így alakult, mert ha magával ránt egy könyv cselekménye, az legalább olyan jó, mint a rezgő hangszerek.

Nem ébredek fel semmilyen hangra. Amíg kolis voltam, mindenkit zavart a pesti forgalom vagy a szél, ami behallatszott az ablakon. Vagy esetleg a mellettünk lévő szobában lakó súlyos értelmi fogyatékos lány éneklése éjjel háromkor. Itt, Amerikában sokszor ugatnak a kutyák, amire a családom fel szokott ébredni. Én meg nem. Voltam már olyan táborban, ahol vasárnaponként megengedték, hogy aludhattunk sokáig, de időnként ki-be járkáltak, zörgött az ajtó stb. Engem nem zavar ezek közül semmi. Bárcsak ez az egy tényező befolyásolná az éjszakáimat mostanában. De egyébként szerintem nagyon mélyen tudok aludni és szükségem is van rá. Ide még hozzá lehetne venni azt a rakás hangot, ami engem nem zavar, holott másokat idegesít.

Emiatt pedig, hogy ennyi mindent össze tudtam szedni, és mert végigmentem az elfogadás szakaszain, már egy jó ideje teljesen fel tudom vállalni az állapotomat. Hozzám tartozik, az enyém, a személyiségem része. Formálta a gondolkodásomat, tehát azt, aki most vagyok. Ha nem lennék hallássérült, valaki más lennék. De ha nem szeretném az angolt, vagy ha nem lenne egy csomó fülbevalóm, akkor se lennék már ugyanaz, aki most. Ez a problémám nem egy különálló dolog, amitől félni kell, hanem bele kellett építenem a személyiségembe. Nem ment két perc alatt, az biztos, de mostanra bárkinek bárhol tudok beszélni róla. Sőt, nem csak hogy tudok, szeretek is. Mert ha az ember magáról beszél, akkor ezeket a dolgokat is meg kell említeni. Senki nem kérdezett rá, hogy szeretnék-e hallássérült lenni. De ha már így van, az nem lenne jó hozzáállás, ha nem vennék tudomást róla. Én inkább szembenéztem vele és megpróbálunk szimbiózisban együttélni. Van, hogy ez nem valósul meg, de a legtöbb esetben igen. Ennek viszont örülök.